Isten Háta Mögött
A kényelmetlen lemez
2008
Edge
Akkor most megpróbálok objektív lenni, és úgy tenni, mintha az eddigi két Isten Háta Mögött lemez minden egyes hangjegye nem ívódott volna be a pórusaimba. Úgy tenni, mintha a Közelítő Távolítót nem 21. század legnagyobb magyar slágerének tartanám. Úgy tenni, mintha. Mert mit is csinált eddig az IHM: jöttek, láttak, körbenéztek, csináltak két lemezt, amivel lángba borították a világot, majd áttették a székhelyüket Írországba, pénzkeresési célzattal, és onnan nevetgéltek az egyre fokozódó underground hisztérián. 3 évet kellett várni az új lemezre, de megérte. Az előzetesen elpotyogtatott dalokba csak tájékoztató jelleggel hallgattam bele, hogy nem-e van valami jelentős változás, mittudomén átmentek britpopba vagy ilyesmi, de szerencsére nem.
Az IHM továbbra sem játszik könnyedén befogadható zenét, ha valaki 5-6 hallgatás után meg akarja ismerni a Kényelmetlen lemezt, az inkább bele se fogjon. Néhányakban talán felvetődik, hogy ez valami elvont ködös művészkedős zene, de nem. Az Isten Háta Mögött rockzene, mert tele van dallamokkal, riffekkel, tempóval, és dalokkal. Az IHM progresszív, mert a zenéhez egy új oldal felől közelítenek. Az IHM Metál, mert súlyos, dühös, dögös, zsigeri, és drámai. Általában még az szokott felmerülni, hogy az IHM-nek érthetetlen szövegei vannak, erre már tényleg nem tudok mit mondani, mit nem lehet azon érteni, hogy "szemhéj alatt marad a só, közelítő távolító"? Ahogy eltelt két perc a nyitó Tipikus árvajellegből, ugyanaz jutott eszembe, mint az előző IHM lemeznél: magyar lemez így még nem szólt! A Bakery stúdióból szabadult már ki néhány fékevesztett vadállat (Subscribe, Blind Myself) de ez a kristálytiszta, de ugyanakkor brutális, szanaszét csapó sound még nem volt sehol. Még az eddigi IHM lemezeknél gyakran eszembe jutott a Tool, itt már ilyen nincs, az utánozhatatlan káoszos riffelés teljesen egyedi ilyet nem hallani máshol.
A Megbántani egy szabót az IHM leggonoszabb tétele, távol álljon tőlem hogy nagy szavakkal dobálózzak, de progresszív metál forradalom, baszodalássan. Felvonul a teljes fegyvertár, a szétcsapott káoszból előbújik egy kígyó, lassan tekeredik, és szép lassan megfojtja az embert, de még mielőtt elfogyna a levegő, mielőtt roppanna a csigolya, megszólal a költő: "Ha hosszabb az élet, a halál már rövidebb lesz utána". Hát ilyen. Az IHM-nél nem lehet felkészülni semmire, egy dolog biztos csak: hogy egy dalnak van eleje, meg egyszer majd valamikor lesz vége is, közben meg történnek a tényállások.
Az Eszem éjjel és baglyot az élet nagy bölcsességeit feszegeti: "csak a fákat irtók látnak erdőt", zeneileg tovább tombol a bársonyos kaotika, egy kiábrándult, betépett, morcos erdőmérnök gondolatait tolmácsolja Palika. Konstellálok tovább.
A Három a negyedik dal a lemezen, és az első, ami könnyedebb hangokat pendít meg, látszólag, mert az elégtelen légzés miatt itt is van a végére egy kis hegesztés.
És hogy lehet egy milliószor hallott kötőszónak új értelmet adni, és növés, és csökkenés. És. És? És! És az a kezdőriff, és elém áll, és nézem, és az ésben vinszent, az énblogok császára szólózik egy furfangosat, csakúgy, mint legutóbb a Tavaszi Nemződühben.
Jó IHM-szokás szerint egyszerre játszották fel a manifesztációt, és nem külön-külön sávonként. Akik a Zeneakadémiáról szabadultak, és állandóan egy hangvillát csapkodnak a fülükhöz, biztos észrevesznek rengeteg pontatlanságot a lemezen, de laikus füllel ez a mozgó-fortyogó hangzás maga a Kánaán. Mert mégis mit csináljon az ember, miközben a Robot feláll a valamire, ordítson torkaszakadtából: "valamit átszámolhattál" nyúzza a léggitárt, headbangeljen, esetleg leboruljon Mekka felé, esetleg mindet egyszerre? A Berepülés nem véletlen volt rajta a Hammer válogatáson, tényleg ez az egyetlen dal a lemezről, ami ilyen viszonylag könnyen ható valami. A VHK feldolgozás is tökéletesen illik a képbe, akárcsak a Közelítő távolító kettő, ami valószínűleg egy zenekari poén az első részt imádó vallási fanatikusoknak.
Egyedül a Jósolni bélből első 4 percével nem vagyok kibékülve, ilyen lötyögős, popos, persze még ez is ezerszer jobb, mint az itthoni Kispál utánzatok, és idővel már ez is tetszik, főleg, hogy dal vége itt is a szokott minőséget hozza. De a Jósolni bélből csak felvezetés, a záró iszonyat előtt, mert az Itt Valami megült szőnyegbombázására tényleg nem lehet mit mondani. Lehet nézni a zúgó riffeket, az elszálló bombázókat a színes robbanásokat, az összeomló épületeket, pedig inkább menekülni kéne innen, mielőtt az ember fejére szakad valami.
És ez még csak az első disc volt, a Kényelmetlen lemez ugyanis dupla. A második lemezen korai demós dalok szökkenek újból szárba, és itt már tényleg a pofám leszakad, hogy tudtak ezek még a korai demókon is olyan dalokat írni, hogy napok óta csak erre hejjegek? Az erőteljes Tool-osan kanyargó Változzunk késekké, vagy a vad punkos egyperces Páros lábbal fejbe úgy zseniális, ahogy van. A legjobban az Élettér-elmélet lóg ki a dalok közül, ami nem metál, hanem egyfajta IHM-rap vagy hip-hop, vagy nem tudom minek mondják eztet, de köröket ver Pityinger meg Zana művészurak öncélú káromkodásaira. Aztán van még a csodálatos dallamos Istenszabású, meg a csodálatosan súlyos Lélektellené-tétel, meg a csodálatosan egyedi Távirányitó, na meg Az orionaranyadért csodálatosan dallamos, súlyos, egyedi, élő verziója. Az utolsó Mood lemeznél volt még ilyen erős bonus disc, hogy szinte egyenértékű az alaplemezzel.
A Kényelmetlen lemez már nem szerzői kiadásban jelent meg, hanem a Hammer médiabirodalom alá tartozó Edge-nél jött ki, aminek számtalan haszna van: normális terjesztés, normális reklám (az előző Hammerben az egész oldalas reklám nem volt gyenge, az újság szempontjából az utóbbi évek nagy pozitívuma) a lemezre melegében lecsapóknak dedikált példány, meg ilyenek.
Alapmű, etalon, kötelező, szoktasd az időt lábhoz. Év lemeze.
Hej, hej, mondom, hej!
Utolsó kommentek