Sok sport van, ami közel áll a szívemhez, de legjobban talán a profi boksz. Átlátható szabályrendszer, az egész világot behálózó világszövetség-háló, a férfias küzdelemben mindig a ringben dőlnek el a dolgok. Bírók, pontozók, külső körülmények, pénz által vezérelt televíziós érdekcsoportok közül egyik sem tud beleszólni a nemes versengésbe. Gyakorlatilag, akinek van egy jó menedzsmentje, és sikeresen legyűri az első 7-8 meccsen ellenfélként szereplő Puerto Ricói mozigépészeket, az előbb-utóbb beleszalad a kismillió világszervezet valamelyik övébe, és büszkén foglalhatja el a 28. noname box világszervezet interkontinentális kisvilágbajnoki trónját.
A profi bokszhoz hozzá tartozik a show is, ami már a mérlegelésnél elkezdődik. Ilyenkor a bajnokok alsógatyában pózolnak, és fenyegetik egymást. A mérkőzést pedig akkor is lejátsszák, ha valamelyik bajnok a lelkiismeretes és sportszerű felkészülés során annyit zabált, hogy kiakadt alatta a mérleg, mert show must go on.
A bokszgálák legfontosabb eleme a bevonuló zene, és az alatta tapasztalható koreográfia: elsötétül a terem felcsendül egy jól ismert melódia, a katartikus pillanatokban a bajnok megindul a ring felé. Ahány bokszoló, annyi féle: van, aki majom módjára ugrándozik, a másik kapucnijába rejtőzik, és egyfajta csendes őrültként öklözi a levegőt, és van, aki repül. Nem tudom ki, hogy reagál, mikor Erdei Zsolt elkezd csapkodni a karjával, miközben bömböl, a Szállj el kismadár, a kappanhangú Cipő előadásában, én általában eltorzult fejjel becsukom a szemem, és fülemre tapasztott kezekkel (társaságban elég kínos) próbálom kibekkelni azt az idő-intervallumot, amíg a madár berepül a kalitkába. Mert az igénytelen tufa Szállj el kismadár talán nem mindenidők leggagyibb popdala, de az első háromban tuti ott van. Botrány, hogy világbajnokok milyen szar zenékre képesek bevonulni, akárhogy is kutatok emlékeztemben a Carmina Burana és az Eye of the Tiger kivételével nem tudok felidézni egyetlen normális bevonulós zenét sem.
A Léggitárnak nem célja, és nem tiszte megmenteni a holtvágányra tévedt magyar profi bokszot, mindössze néhány javaslatot tesz az ideális bevonuló zenét illetően a jövő bajnokai felé, hogy ne égjen már a pofánk minden bokszközvetítésnél, mert szar a zene. És egyáltalán nem mindegy, hogy mire verik magukat.
A három legideálisabb bevonuló zene:
AC/DC- Hell's Bells
A harangszó, és a pokoli zseniális riff biztosítja a kellő spiritualitást, itt nem fog senki röhögcsélni a nézőtéren, szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Ajánlott koreográfia: 0.15-nél megjelenik a bajnok és áll a félhomályban, 0.59-nél előbújik a kapucniból és lassan elindul a ring felé. Ringbe lépés optimális időpontja: 2.00 és 2.15 között.
Metallica- For Whom the Bell Tolls
Igen, itt is a harangok, de itt már mennydörgős metál riffek biztosítják a kellő emelkedett hangulatot. Ajánlott koreográfia: 0.25-nél megjelenik a bajnok a félhomályban, 1.08-nál ellentmondást nem tűrően elindul a ring felé, apró szökdelések és levegő bokszolások kísérik útját. Ringbe lépés optimális időpontja az első refrén, tehát 2.40. Ilyenkor lehet azzal is stresszelni az ellenfelet, hogy a refrén alatt rámutatunk, ettől tutira jobban megijed, mint az idétlen szárnycsapásoktól.
Slayer- South of Heaven
A világ leggonoszabb riffje, az ultimate beszarós zene, sötét csarnokban garantált a fagyos levegő. Mert ez nem vicc, ez boksz, harc és vér, és valakinek buknia kell. Ajánlott koreográfia: A csarnok sötét, 0.40-nél füst szivárog a játékos kijáróban (vagy miben), 1.10-nél berobban a bajnok, fején kapucni, rajta ördögszarv, körülötte ömlik a vér a falakból, mindenhol füst, és csontvázak. Méltóságteljesen áll egy percig, majd 2.30-nál elkezd futni a ring felé, közben letépi magáról a hacukát és valóssággal berobban a ringbe.
Ha bokszoló lennél, te milyen zenével égetnéd magad?
Utolsó kommentek