Shadows Fall
Retribution
2009
Everblack Industries
A Shadows Fall nagy kedvenc volt nálam egykoron, sőt, a The Art of Balance még mindig ott van a legnagyobb klasszikusok között. Azóta sem sikerült senkinek a thrasht és hc-t összegyúrni a megunhatatlan dallamokkal, és a perceken át tartó, minden öncélúságot nélkülöző szólókkal. A Balance volt "A Lemez" a Shadows Fall számára, ahol minden hang a helyén volt, a lemez, ami csak egyszer van egy zenekar életében. A következő The War Within még mindig tökéletes, de már mágia nélkül, a nagykiadós Threads of Life-on pedig már egy fékezett habzású bandát lehetett hallani, sziruppal és balladával. A multis kaland után a zenekar úgy gondolta, hogy a lemezipar bekaphatja, inkább csinálnak egy kiadót, és az új lemez már a saját cégnél is jött ki. A srácok valószínűleg mostanra belátták, hogy ez a zene túl agresszív ahhoz, hogy igazán sikeresek legyenek. Az igazi áttöréshez szerintem vagy tovább kéne puhulniuk, vagy kéne valami extra kunszt, amivel tömegeket lehetne elérni, amit az unalmas amcsi csapatok előszeretettel használnak, például zenekarilag intézményesíteni a szopóálarcot, mint a Slipknotnál.
A napokban elővettem megint a Threads of Life-ot, és a zene egyáltalán nem olyan rossz, mint amire emlékeztem, talán nem kéne minden lemezüket a Balance mellé tenni, mert olyan úgysem lesz többet. A hasonlítgatás a zene elrontója, a kiszámíthatóság pedig a Shadows Fall egyetlen hibája, mert ha figyelmen kívül hagyjuk az állandóan ismétlődő paneleket, akkor azért jó kis ütős muzsika ez. Az akusztikus Metallica-ízű intro után berobbanó monstrum kísértetiesen hasonlít a War Within kezdésére, és ha nem is olyan az SF mint régen, azért My Demise úgy fejet szétcsapó metál-alapvetés, ahogy van. És ismét szerepel egy tempósabb dallamosabb ballada-szerűség a The Taste of Fear amire majd biztos lesz valami jó kis pátoszos klip.
A többi metalcore zenekarhoz képest azért sokkal jobb a Shadows Fall, mert ők a svéd vonal helyett inkább a klasszikus thrashre építkeznek, és mentesek a tipikus metalcore-os hangzástól. Ők tényleg csak a annyira metálkórok hogy van halálhörgés verzében meg a köcsögének refrénben, de mivel Brian Fair mellett a két gitáros is aktívan vokálozik így nem fullad unalomba a dolog. Jonathan Donais és Matt Bachand ezúttal is szanaszét gitározzák az agyukat, teljesen mindegy, hogy riffről, szólóról, vagy gitárdallamról van szó, a két fickónak a vérében van a dolog, ég a kezük alatt a műszer. Minden dalban van valami apróság, ami önkéntelenül is bólogatásra készteti az embert, még akkor is, ha néhány téma ismerősnek tűnik. Nem nagyon lehet belekötni semmibe, egyedül a War-ra lehet azt mondani, hogy szar, fos, gané, stb, 2009-ben már nem kéne az In Flamestől lopni, vazze! Vagy ha mégis, akkor a régiekből inkább.
Akinek csalódás a szép új erőtlen Megadeth lemez, annak ez be fog jönni. Klasszikus hagyományokon alapuló, de modern hangzású metál muzsika, és itt nem alibiből van gitárosból kettő, itt tényleg lángolnak a gitárok! Az első kliphez megint sikerült hozni a szokásos tinisorozat-hangulatot, egynél többet ezt sem lehet megnézni.
Utolsó kommentek