Raised Fist
From The North
2015
Epitaph Records
Manapság nem csak a metálra járnak nehéz idők, de a hardcore felett is setét fellegek keringenek. Évente, ha egy jó lemez felbukkan, akkor annak már örülni lehet. Aki számít, az nagyjából volt is említve a blogon: Ignite, Death By Stereo, SNFU, Smoke Blow, Gallows, A Wilhelm Scream, és nagyjából ennyi, a többiek leadhatják a hangszereket a ruhatárnál. Két alapvető dolog kell ahhoz, hogy a hardcore működjön: legyen rohadtul kemény, és legyen rohadtul dallamos. Ha ez a két összetevő rendelkezésre áll, és a megfelelő kezek egy olyan elegyet kotyvasztanak belőle, aminek hallatán még a legvisszafogottabb honpolgár is kedvet kap hozzá, hogy eltorzult arccal kirohanjon az utcára és ott felrugdosson néhány kukát, akkor beszélhetünk gyilkos erejű hardcore-ról. Az már nem nagyon érdekel, hogy old school vagy new school, hogy zeneileg a punk vagy a metál felől közelítik-e meg, és hogy a hardcore zegzugos szabályrendszerének megfelel-e a végtermék, mert a lényeg, hogy karmoljon, mint a mérges macska!
A fentiekhez hasonlóan a Raised Fist is a pozitív példák közé sorolandó, hiszen fokról-fokra ugráltak páros lábbal felfelé, a minőségi hardcore képzeletbeli lépcsőjén. A legutóbbi, öt évvel ezelőtti Veil of Ignorance-re pedig már nyugodtan lehet klasszikusként visszatekinteni, amin a zsigeri agresszió tökéletesen keveredett a svéd dallamérzékkel. Öt év alatt történt néhány jelentős változás a banda életében, hiszen először leszerződtek a Bad Religion-ös Brett Gurewitz kiadójához, az Epitaph-hoz, majd az egyik svéd gitáros helyett egy finn került a csapatba. Alapvetően sokadlagos kérdés lenne a producer személye, de a legnagyobb változást mégis abban érzem, hogy Daniel Bergstrand végre kikerült a produceri székből, aminek következtében teljesen eltűntek a zenéből az előző lemezen kicsúcsosodó elektronikus prüntyögések. Aki hallotta már az In Flamestől a Soundtracket, az nagyjából képben is lehet a Bergstrand-hangzást illetően - érdekesség gyanánt még elmegy a kütyüzés, meg a effektek, de az agresszív gitárzene alapjában véve teljesen jól van ezen vívmányok nélkül. A hangzással kapcsolatos negatívumok tehát eltűntek: a Raised Fist nagyjából olyan erővel dörren meg 2015-ben, ahogy mondjuk az In Flamesnek is kéne. Jól esik hallgatni pőre egyszerűségében, és etalonnak ugyan nem mondanám, de a jelenlegi lófaszjóska metálos hangzásoktól ezerszer jobb.
A dalokkal kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. Egyrészt mindig jól esik ütni a hc-s dob-breaket, hallani ezeket feszes, precíz alapokat, a vadul duruzsoló gitárokat, és Alle Hagman idegbeteg ordítozását, másrészről viszont ezek az összetevők elég rendesen be is határolják a zenét. Egy kicsit olyan érzésem van, hogy a Raised Fist kezd Motörheadesedni, tehát szinte bármikor képesek kihozni egy olyan erős szintet, amibe nem érdemes belekötni, de ugyanakkor végig dezsavüm van: „ezt is, meg ezt is, meg azt is hallottam már tőlük”. Alle ezúttal is a szívét-lelkét beleteszi a dalokba, de mivel csórikámnak énekhangja nem nagyon van, így marad a két-három jól bevált hajlítgatás, a váltakozó sebességű ritmizálása a szövegnek, meg az In Flames Soundtrack-korszakát idéző minimalista refrének a Ready To Defy-ban, meg a Depressionben. Érdekes, hogy egyedül a záró Unsinkable alatt hallani viszonylag hangsúlyos csordavokálokat, pedig ezzel azért lehetne némileg bővíteni a vokális repertoárt.
Nincsenek olyan vezérslágerek, mint korábban a Friends & Traitors, a Keeping It To Yourself, vagy a Sound Of The Republic. Nem érzem a dalokon az öt év szünet kiforrottságát, a két gitár sincs mindig kihasználva, és az előző lemezhez képest szinte teljesen eltűntek a thrash-es aprítások. Vannak riffek, díszítések, harmóniák, amik már elsőre is megmutatják magukat, de az előző két albumon karakteresebb témák voltak.
Ugyanakkor bármennyire is két-három, korábban már bevált sémára épülnek fel a dalok, azért még így is rohadtul addiktív a We Will Live Forever, a Flow, vagy az eszeveszett üvöltözésre ösztönző Sanctions. Ha könnyen beazonosítható sláger ezúttal nincs is, azért amit ebből a szűkre szabott stílusból ki lehet hozni, azt nagyjából elég jól kipörgették ezúttal is - arról nem is beszélve, hogy végig egyenletes a színvonal, egyik dal sem lóg ki lefelé. Mire kettőt sóhajt az ember már el is csattantak a két-három perces pofonok, a lemez végén a Gates-Until the End-Unsinkable hármasa pedig olyan elementáris erővel csap le, hogy tényleg felfújt pofazacskóval, megvadult kecskebéka módjára kell ugrálni rájuk.
Lehet, hogy az év eleji uborkaszezonnak tudható be, de minden egyes hallgatás után egyre jobban tetszik a From The North, ami elsősorban azoknak szól, akik már ismerik ezeket a zenébe csomagolt északi parasztlengőket, és nem ijednek meg tőle, ha esetleg nem működik elsőre a végeredmény. Kell egy kis idő az anyagnak, hogy leülepedjen és minden a helyére kerüljön. Persze az is lehet, hogy bohóság volt egy definitív albumot várni, amin csak Friends & Traitors-féle csillagrombolók vannak, de a lényeg, hogy a Riased Fist továbbra is rohadtul dallamos, rohadtul kemény. Édes mint a méz. Kemény, mint a járdára fagyott kutyaszar. 2015 első komoly albuma!
Utolsó kommentek