Raised Fist
Veil of Ignorance
2009
Burning Heart
10 millió szövetségi kapitány hazájában mindenkinek van valami tuti receptje, hogy mi is a baj a magyar focival. Arról nincs vita, hogy szaros a pite, de az okokban már jelentős nézetkülönbségek vannak, akárcsak a lehetséges megoldásokban, hiszen a szemléletváltástól a pályák mezőgazdasági hasznosításáig széles a skála. Jómagam a mentális felkészülés hiányát érzem az egyik legnagyobb rákfenének, lélektelenül ugyanis nem lehet játszani, gyáva népnek nincs hazája, hogy mást ne mondjak. Soha nem felejtem el azt a 8-10 évvel ezelőtti rádióinterjút, amit Sebők Vilmossal készítettek, ahol az akkori válogatott védelmének oszlopa arról értekezett, hogy nagy kedvence George Michael, és az ő zenéjével szokott ráhangolódni a meccsekre. Azóta én már nem nagyon lepődök meg semmin a magyar focival kapcsolatban. Hát persze hogy szarok vagyunk, mikor a játékosok lélektelen fos zenéket hallgatnak, hát persze hogy nincs bennük harci tűz, hát persze hogy a félprofi albán kecskepásztorok is lefutják őket, hát persze, hogy itt van az eb, az EB, a VB elhantolva. Nem is akarok belemenni ilyen dolgokba, hogy most akkor Priskin vagy Torghelle, én csak annyi üzennék tisztelettel a szakmai stábnak, hogy szombat este az öltözőben taktikai megbeszélés helyett, inkább rakják be az új Raised Fist albumot, és tekerjék fel a volumét, ha ettől nem szállja meg a játékosokat harci szellem, és nem harapják el a portugálok torkát, akkor semmitől.
Az új Raised Fist lemez sok mindenben hasonlít az elődjére, de leginkább talán abban, hogy ülve ezt sem nagyon lehet végighallgatni. Izzik, forr, lángol, önkéntelenül is bólogatásra készteti a fejet, ökölbe szorítja a kezet, meg a szokásos tünetek. Pedig nincs itt semmi különös csak modernizált hc-alapok, és egy elmebeteg énekes, akinek a hangja leginkább egy wécén erőlködő agresszív kiskacsára emlékezetett. Az énekes Alle Hagman "My name is Alexander, the Raised Fist commander" hangja a tipikus imádod vagy gyűlölöd, középút nincs. Egyes vélemények alapján ez már tényleg az agresszív hülyegyerekek zenéje, de szerintem, aki szereti az energikus rockzenét az megtalálja benne lényeget, hogy itt nemcsak kirohanás van, hanem muzsika is.
Igazából nem nagyon tudom, hogy mitől jó, mert ha jobban belegondolok az utolsó három számon kívül semmi riffet, vagy témát nem tudok belőle felidézni, pedig már jó régen hallgatom. Valószínűleg ott lehet a titok, hogy a zenekar tökéletesen aládolgozik az énekesnek, aki a szűk keretek, és a politikus témák ellenére nem fullad önismétlésbe, mindegyik dalban hoz valami jó kis dallamot, de nem azt az egyértelmű félét, hanem ezt a szép lassan az agyba bele furakodót. A zene pedig végtelenül precíz és feszes, ahogy azt már a svédektől megszokhattuk. Egyszerűen jól esik hallgatni ezt a szart!
A lemezről leginkább a Wounds és a My Last Day lóg ki legjobban, ezekben némileg visszavettek a tempóból, itt lehet igazán érezni a producer Daniel Bergstrand kezének munkáját, hogy nem csapott még rá senki sem a mancsára. Az In Flames Soundtrackjének hangulata többször is beugrik, az a tipikus újkori skandináv gép-sound, ha érted, hogy mire gondolok, az első 20 másodperc akkora In Flames, mint egy ház, de ettől eltekintve a lemez rendesen uralkodik. Dallamos, kemény, friss, teljesen fasza.
A válogatott öltözőjébe leginkább a Keeping It to Yourself, és az I Have To Pretend ajánlott, késő esti sétákhoz a Slipping Into Coma, mosogatáshoz pedig a City of Cold a legideálisabb.
Utolsó kommentek