Baroness
Blue Record
2009
Relapse
Minden zenekarnak van egy keresztje, vagyis a legtöbbnek, vagyis valakinek több is, valakinek meg egy sem. A Baroness-szel kapcsolatban legtöbbször a Mastodon merül fel, mint mértékadó útbaigazító tábla, melynek kellemetlen árnyéka rávetül Savannah-beli négyes dicsőséges munkásságára. Nem is alaptalanul, hiszen az első lemez, a Red Album, minden zsenialitása ellenére néhol tényleg olyan volt, mintha ki nem adott Mastodon számok gyűjteménye lenne, az énektől a hangzáson át egészen a gitártémákig. De most itt az új lemez, amiben a Baroness pirosból kékre váltott, és igen intenzíven próbálják leszaggatni az erőszakosan rájuk aggatott Mastodon-bilétát. Persze a bőrükből nem tudnak kibújni, a zene továbbra is szőrös-morcos összetett metál, az énekes pedig továbbra is nagyrészt bömbölésre támaszkodik, tehát a kívülállóknak ez továbbra is ugyanaz a hőbörgő metál banda.
A hangulatos intró után megröffenő The Sweetest Curse azért még egy ordas nagy Mastodon-utánérzés, de ez már tényleg csak mutatóban van a lemezen, hogy legyen ilyen is, nem is igazán jó, az utána következő Jake Leg sokkal jobban megmutatja a Baroness igazi arcát. Az első igazi hidegrázás az ellazulós Steel That Sleeps the Eye pofonegyszerű ősrock dallamai, a legjobb példa arra, hogy lehet nulla hanggal szépen énekelni. A Swollen and Halo az első lemez hangulatát idézi, igazából, ha jobban belegondolok még mindig rengeteg a Mastodon-hangulat, de most ki nem szarja le? A zene jó és kész. Az hogy mennyire eredeti, vagy nem eredeti, csak sokadrangú kérdés. Az időnként bevillanó ismerős elemek egyáltalán nem zavaróak, mostanra már kezd kialakulni egy önálló Baroness hangzásvilág, ami nyilvánvalóan sok helyről merít, többek között a Mastodontól is.
Nemcsak a lemez, de az egész Baroness történetének az abszolút csúcspontja A Horse Called Golgotha, hadd ne mondjam, hogy a 2009-es év eddigi legerősebb dala. A kezdeti szikár riffek után megindulnak a jellegzetes Baroness-gitárfutamok, majd egyre fokozódódik a feszültség, a láncait letépő felszabadult progresszió mindent elsöpör, recsegnek az eresztékek, törnek a gátak, meg a refrén, meg a búgó szólók, iszonyat!
Szépen megkomponált ziccerig kijátszott dalok, gondosan felépített riff-struktúrák(hehh) impozáns már-már nagyképű, de ugyanakkor laza muzsika. Hibát nem nagyon találni benne, de nálam valahogy csak a lemez közepe működik, kábé úgy a Jake Leg-től az O'er Hell And Hide-ig, a többi dal sem rossz, és pláne nem felesleges, mert azokkal kerek az egész, de hozzájuk valahogy nem fűlik a fogam. A lemez ilyen szempontból közel sem tökéletes, a dalok egyik fele nagyon betalált, a másik fele meg erősen hangulatfüggő.
Csakúgy, mint legutóbb a vörös lemeznél, a borítót meg a külcsínt újfent a gitáros/énekes John Dyer Baizley követte el, jellegzetes stílus, messziről felismerni. Időnként vannak a borítókészítésben is trendek, az ezredfordulón szinte minden normális lemezen Travis Smith festmény volt, vagy őt próbálták utánozni. A jelenlegi felhozatalból a Dark Tranquillity gitáros Niklas Sundin mellett, még Baizley a kedvencem, bár ő a Baronesst leszámítva még csak a haverbandáknak rajzolgat, de megvan benne a potenciál, hogy ezzel is befusson. Mondjuk ezzel már oltogattak, hogy a Baroness borítók sznoboknak készülnek, de szerintem meg szépek.
Utolsó kommentek