Hypnos 69
The Eclectic Measure
2006
Elektrohasch Records
Nem gondoltam volna, hogy a belgák a Hupikék Törpikék után, még elő tudnak állni valami igazán egyedi progresszív dologgal. Márpedig a Hypnos 69 belga zenekar, ráadásul még jó is. Ezt hiányzott még ide, egy belga zenekar. Nem tudom mi inspirálhatta a Houtmeyers testvéreket, hogy összehozzanak egy bandát, de valószínűleg Hollandia közelsége, és térségben uralkodó erőteljes kenderillat biztos, hogy nagy szerepet játszhatott. Persze nem kell mindjárt ostoba sztereotípiákban gondolkodni, de az tény és való, hogy a YouTube-on nem nagyon lehet olyan videót találni a zenekarról, ahol ne tűnne fel néhány spangli, és a közönségben ne füstölne néhány gyárkémény. A zenéből is árad a fülledt fűszag, és a hetvenes évek álmodozós hippi-hangulata, meg aztán a lemezt kiadó Elektrohasch neve is sokatmondó, akárcsak a logója. Ha létezne a lemeznek limited edition-je, akkor biztos lenne benne egy békejel, meg néhány trombita.
De ne ragadjunk le az egyszerű külsőségeken, a lemezen ugyanis nem betépett belgák huligánkodása hallható, hanem csúcskategóriás remek muzsika. Alapvetően a hetvenes évek progresszív pszichedelikus ősrockja van itt megidézve: Pink Floyd, Hawkwind, Led Zeppelin, The Who, de van némi Sabbath is, a fúvós részeknél pedig elég egyértelmű King Crimson hatások vannak foganatosítva. Bizony, ezek nemcsak szívják a trombitát, de még fújják is. A fúvósok mellett egy komplett hangszermúzeum is megszólal: Moog-szinti, Hammond-orgona, mellotron, szilofon, teremin, meg a jó ég tudja még mi. Ez a legkeményebb dal a lemezről, sajnos az éneket meg a szólót nem nagyon hallani, de talán átjön a lényeg, a többi szerzemény ettől jóval cizelláltabb.
A The Eclectic Measure egy klasszikus koncept-album, méghozzá az elvontabb fajtából. Carl Jung egy ismert svájci pszichiáter volt (Freud egyik nagy haverja), és neki az egyik írása, a Hét prédikáció halottaknak, és ebben kerülnek elő a lemez alapját képező gondolatok, és ellentétpárok, miközben a szerző könyékig turkál a tudatalattiban, keresve az ember spirituális megfejtését. A jó kis ellentétpárok, amik megteremtik az egyensúlyt: teljesség-üresség, idő és tér, egy sima egy fordított. A lemezborítón a hold és nap jelképezi az ellentéteket, középen pedig nem más látható, mint a nagy Pán személyesen. Igen, ő a nagy Pán maga, az alvilág szörnye, ezerkarú polip, szárnyas kígyó. Ő a teknőcök és békák ura, akik vízben laknak és kijönnek a partra, akik délben és éjfélkor kórusban énekelnek. Végigolvasva mind a hét prédikációt, igazából egy kukkot nem értek belőle, és élek a gyanúperrel, hogy annak idején Jung mester is elég keményen tolhatott valami tudatmódosítót.
A zene szerencsére sokkal egyszerűbb: ezer hangon csilingelő, tudatosan felépített klasszikus ősrock, süt belőle az örömzenélés. A Pink Floyd talán a legerősebb hatás, de a pumpáló The Antagonist simán elmenne egy korai vadulós Purple vagy Sabbath dalnak is, a végén egy igazi fasza hősködős gitárszólóval. És a hatások alatt természetesen nem másolást kell érteni, hanem a hasonló attitűdöt, és megközelítését. Az I and You and Me második részében a keltás dallamvilág progresszivitásba torkollik, a fúvósok pedig harcra kelnek a gitárral, már amennyiben fúvósoknak lehet nevezni az egy szál szaxofont. Tényleg zseniális, amit összezenélnek, hibátlan a lemez. Egyáltalán nem valami befelé fordulós elvont betépős zene, hanem nagyon is közérthető, és szerethető.
Sajnos jelen állás szerint ez volt a búcsúalbumok. A többi anyagukat még nem ismerem, de ez már nem marad így sokáig. Vétek kihagyni, zseniálisan finom muzsika!
Utolsó kommentek