Henry Rollins
Punk a platón
2008
Cartaphilus
Valamikor nyáron csaptam le a könyvre, mikor jött a hírnök, hogy az Alexandránál harmadolták az 5900 Ft-os büntető árat. Ennyi pénzt megér még a hülyének is, hiszen a Punk a platón nemcsak jól mutat a polcon a Biblia mellett, hanem igazi elgondolkodtató lélekébresztő olvasmány is, méghozzá gyönyörű kiállításban. A tartalom mellett fizikailag is rendkívül súlyos: nagy alakú, keményfedelű olvasnivaló, ha úgy hozza a sors önvédelmi, vagy akár közelharci fegyverként is nyugodtan használható. Akit ezzel egyszer fejbe csapnak, az nem köszöni meg.
A könyv Henry Rollins naplója, a Black Flag kötelékében töltött zivataros évekről, a zenekarba való beszállástól, egészen annak megszűnéséig. Eredetileg 94-ben jelent meg először Get in the Van: On the Road with Black Flag címmel, majd 10 évvel később jött a képekkel vastagon felturbózott második bővített kiadás. A hazai kiadásra 2008-ig kellett várni, ahogy azt kell, a magyar könyvpiachoz igazított új borítóval, és címmel. A Punk a platón elnevezés kivételesen jól összegzi ezt a megható punkrock love storyt, és a 20 éves fagylaltos fiút, aki hátrahagyja a biztos egzisztenciát, hogy csatlakozhasson énekesként a kedvenc zenekarához, ahol nincs fix jövedelem, nincs rendszeres napi étkezés, akik úgy élnek, mint az állatok, de legalább szabadok.
Minap azon vitatkoztam, hogy Rollins egyáltalán nem az a modernkori polihisztor, mint aminek próbálják beállítani. A zene és a spoken word rendben van, de például a színészkedést nem biztos, hogy kéne neki erőltetnie. Egyes vélemények szerint zseniálisan játszotta el a Sons Of Anarchy második évadjában a bunkóagyú neonácit, szerintem meg, ha úszómestert, bankárt, vagy űrhajóst kellett volna megformálnia, akkor is ugyanazt az egy, baltával faragott tekintetet használta volna. Lássuk be, hogy a SOA-ban a sok profi között, azért erősen kilógott a lóláb. Rollins polihisztorságának megcáfolására ezt a könyvet nem tudom ütőkártyaként kijátszani, hiszen egyrészt a Punk a platón remek olvasnivaló, másrészt ez mégiscsak egy napló, és minden bekezdésén érződik, hogy annak idején ezt nem közlésre szánták. Talán pont ezért hiteles is.
A könyv első fele meglehetősen száraz. A csapongó néhány mondatos koncertbeszámolókban csak a balhék, a verekedések, és a zenekart ért szopások jelentik a változatosságot. A végeredmény pedig mindig ugyanaz: a punkok mindenhol köpködnek, a skinheadek mindenhol barmok, a rendőrök és a promoterek mindent megtesznek, hogy a Black Flag faszával verjék a csalánt. Az egyik klasszikus mondat nagyon jól összefoglalja a könyv első felének lényegét: "Nyomtuk a műsort, és kerülgettük a csulákat."
Bizonyos szempontból nekem kicsit csalódás a könyv, mert én inkább egy részletesebb korrajzot, egyfajta kézikönyvet vártam, ami választ ad az évek során felhalmozódott kérdésekre a hardcore-ral kapcsolatban. Ez viszont elsősorban egy napló, és nem egy hc kisokos vagy hc Yellow Pages. Valahogy olyan ez, mint a Csillagok Háborúja. Megnézed a filmet, megszereted a zenét, beszerzed az első 3PO-s fogmosópoharat, minél jobban ismered, annál inkább beszippant a téma, és egyre csak gyűlnek a kérdések: hogy működik az erő, ki tervezte a Halálcsillagot, hogy működik a lézerkard, Yoda a sok spanglitól zöldült be? Hasonló kardinális kérdések maradtak megválaszolatlanul a korai 80-as évekkel kapcsolatban, főleg a Black Flag és a Minor Threat vonatkozásában.
A könyv azért nagyon is élvezetes. Rollins stílusa végig szórakoztató, de talán akkor éri el a csúcspontot, mikor a tetoválások miatt szedett fájdalomcsillapítók előhozzák belőle a filozófust, és válogatás nélkül elkezd osztani mindenkit. Beteges víziók, depresszió, embergyűlölet, és az élet nagy kérdései adják egymásnak a stafétát a mester speciális látószögéből. Sokkal inkább szól a könyv az emberi pszichéről, mint a rockzenéről. 5 év alatt 600 koncert. A csináld magad-attitűd, és a punk vad romantikája egyenesen a frontvonalról. Egy szétszakadt kisbusszal végigrongyolni Amerikán, betegen, éhesen, fázva, megalkuvás nélkül, a koszban, a mocsokban, minden este 100%.
Gondolatok zenéről, sikerről, sztárságról, rajongásról, profizmusról, az idegesítő jelenségekről, amiket hiába próbálsz elkerülni, mert úgyis megtalálnak. Különösen üdítőek ezek a témák manapság, mikor a jól felépített védelmi vonalakon mindig beszivárog valami bűzölgő folyadék, mint a szellemi leépülés legvégső stádiumát jelző Megasztár vs X Faktor. Csak a ripacsok, csak a kriplik. Meg a mentorok dala, meg a csillagdal, meg az anyátok picsája, normális ember még vegyvédelmi felszerelésben sem közelít ezekhez lábszagú műanyag szarokhoz. A Punk a platónt leginkább a tehetségkutatónak álcázott karaoke műsorok szereplőinek kéne elolvasnia, hogy megtudják mi a különbség köztük, és a valóság között. Hogy milyen lehet, mikor az egész zenekar hosszú perceken keresztül néma csendben kimerülten kuksol az öltözőben, ahogy próbálnak kikerülni a koncert hatása alól, ahogy próbálnak lejönni a zenéről.
Visszatérve a könyvre, mindenképpen érdemes beszerezni, mert tényleg megéri még az eredeti árát is. Ezt nem fogod egy délután átolvasni, csak az irgalmatlan mennyiségű fotót, korabeli plakátot, szórólapot, órákig lehet böngészni (a Black Flag roadjaiból verbuválódott Nig-Heist zenekar jelmondata és flyere egyszerűen felülmúlhatatlan). Nagyon tetszett a könyv, Rollins nagyon jól keni, többször olvasós. Soundtrack:
Utolsó kommentek