Rising
To Solemn Ash
2011
Exile On Mainstream
Az elmúlt időszak legnagyobb csalódása mindenképpen az új dupla Baroness lemez. Amilyen fasza volt az előző kék album, annyira kilátástalanul fonnyadt az új sárga-zöld. Valahol útközben a fürdővízzel együtt kiönthették a gyereket is, mert az azért mégsem járja, hogy van két-három jó dal, meg egy-két jó ötlet egy dupla albumon. Nem is a könnyedebb, lazább megközelítéssel van a baj, hanem egyszerűen a Green végére borzasztó unalmas lett az egész. Semmi baj nincs a változásokkal, de ennyire azért nem kellett volna elvetni a sulykot, bőven voltak még kiaknázatlan területek a morcosabb hangzásvilágban. Erre jó példa a Rising tavalyi lemeze, ahol a Baroness dallamai továbbra is a mocsokban fürödnek.
A Rising egy dán trió, 2008-as keltezéssel, és két EP-vel kezdték dicsőséges pályafutásukat, amivel alaposan felkavarták a dán metál pangó állóvizét, az első nagylemezre pedig 2011-ig kellett várni, és meglehetősen faszára sikeredett. Legegyszerűbben úgy lehetni körbeírni a zenét, hogy a Leviathan/Blood Mountain korszakos Mastodon találkozik a Baroness énekdallamaival, slugde, mocsok, és erőteljes Savannah-hatások.
A Rising mindenképpen a követők közé tartozik, hiszen nem lehet azt mondani, hogy túlságosan újszerű, vagy eredeti lenne ez a fajta muzsika, a dalok viszont annyira jók, és olyan jól hasznosították a nagy elődök tanait, hogy nem érdemes olyan apróságokkal foglalkozni, hogy nem ők találták fel a metált. Különben sincs már új a nap alatt, nem lehet mindenkitől zenei forradalmat várni.
Az album a Mausoleum vészjósló fényeivel indul, és ez meg is adja rögtön az alaphangot. Az elmúlt évtized legszebb metál hagyományai szökkennek szárba: zseniálisan göröngyös riffek, megkínzott szólók, libabőrös hangulat, a bőgős/énekes pedig dallamosan bömböl, valahol az acsarkodás és a tiszta ének határán. A Sea Of Basalt talán az album legjobbja, itt aztán jönnek elő rendesen a Baroness elsöprő dallamai, a Cohorts Rise hömpölygő lassú masszája pedig akár lehetne egy Crowbar nóta is. Aztán egy idő után előugrik néhány másodgenerációs Machine Head téma: Hunter's Crown, Heir To Flames, meg aztán a Through The Eyes Of Catalysis, nagy kedvencem még a kissé elszállt Under Callous Wings, és a záró monumentális Seven Riders, ami már-már a High on Fire kegyetlenségével kacérkodik. A dalok nincsenek túlbonyolítva, az EP-ket csak egyszer hallgattam, de ott mintha egy kicsit bonyolultabb lett volna az összkép, itt már főként hagyományos dalszerkezetekkel vagánykodnak. A hangzás szerintem teljesen rendben van, ami egy kicsit zavart, hogy mivel csak egy gitár van, néha nagyon kiürül a zene, hiányoznak a jó kis színezgetések.
Határozottan olyan érzésem van, hogy ezek egy nagy banda első tétova lépései, az első szárnypróbálgatások, az első apró harapások a nagy metál tortába. Csak aztán el ne csapják ők is a hasukat. A következő lépés számukra mindenképp egy erősebb kiadó lenne, aki képes lenne eljuttatni ezt a zenét a célközönséghez. A Relapse helyében én azonnal lecsapnék rájuk, hiszen egyrészt tökéletesen illene a portfóliójukba, másrészt a Mastodon és a Baroness vonalat csak velük lehet folytatni.
Utolsó kommentek