Az elmúlt években egyre nagyobb számban jelennek meg a nők a rocklemezek borítóin. A különböző megjelenési formáknak mindig is volt keletjük, de a fülledt szexualitás igazán csak bizonyos black metál bandákra volt jellemző, hiszen egy meredező mellbimbó már egyből cenzúrázott borítóért kiált, ezáltal erősen kordában tartva az alkotói szabadságot. Mostanában viszont már stílustól függetlenül, kontroll nélkül düllednek a combok, merednek a bimbók, természetesen kizárólag művészeti értelemben, mert még véletlenül sem arról van szó, hogy csöcsökkel mindent el lehet adni.
Sima Photoshop-varázslat, bizarr skiccek, vagy épp művészi megvalósítás? A lényeg, hogy a női testnek a rocklemezek borítóin még sosem volt ilyen keletje. Kortárs művészettörténeti sorozatunk első részében napjaink nőábrázolását vizsgáljuk az idei lemezborítók tükrében.
Mielőtt még rátérnénk az idei termésre, talán érdemes megvizsgálni, hogy honnan is indult el a trend. Nos, a palackból a szellemet John Dyer Baizley engedte ki, aki először csak saját zenekarát, a Baronesst örvendeztette meg pompás borítókkal, de azóta a savanahh-beli haverzenekaroknak és a Kvelertaknak is készített már csajos-állatos lemezborítót.
Baizley stílusára leginkább a XIX. század második felében és a XX. század elején tomboló szecesszió volt a legnagyobb hatással, különös tekintettel Egon Schiele, Gustav Klimt, Josef Engelhart, Maximilian Lenz, Alfred Roller, vagy éppen Kolo Moser munkáira. A bécsi Secession tabukat döngető, radikális formavilága ma már az egyetemes művészettörténet egyik legizgalmasabb fejezete, de annak idején az öntörvényű művészek inkább csak a balhéikkal kerültek be a köztudatba (Schiele ült néhány hetet a maszturbálós festményei miatt, Klimt maga volt a kor őrült metálosa, stb.)
Klimt magabiztos, buja nőábrázolása és Schiele radikális vonalvezetése is jellemző Baizley stílusára, de a legnagyobb példakép minden bizonnyal a cseh Alfons Mucha lehet, akinek a képei tényleg olyanok, mintha ki nem adott Baroness-borítók lennének.
Baizley jó húsban lévő nőalakjaira ugyan a szecesszió tette a legnagyobb hatást, de nem lehet szimpla másolással vádolni, hiszen a képek egy egyedi, sajátos atmoszférával is rendelkeznek. A szinte mindig előforduló jellemzők: csajos-állatos mitológia, visszafogott színkezelés, erőteljes végtagok, vastag combok, konyhásnénis felkarok, a kéz hangsúlyos, szinte mindig erősen markol valamit, ezzel is egyfajta fallikus szimbolikát alkalmazva.
A témába vágó kortárs lemezborítókat két nagy csoportba tudjuk sorolni.
Első csoport: a húsvásár-jellegű borítók.
A The Oath puritán lemezborítója a stílus egyik ékköve. A svéd-német boszorkányok első lemeze még meg sem jelent, de már fel is oszlottak, úgyhogy tévedett, aki azt gondolta, hogy majd jól befutnak és a Playboyban folytatódik a fotósorozat.
A húsvásár célja, hogy semmi zsákbamacska, az első- és másodlagos nemi jellegek rögtön legyenek kipakolva, ami után mindenki eldöntheti, hogy mit választ, a szárnyát....
...vagy a combját.
A Salems's Pot tavasszal megjelent kislemeze nemcsak zenében, de kiállításában is a vintage szellemiségét hordozza, tökéletesen megidézve a ’70-es évek csöcsökkel terhelt b-kategóriás horrorfilmjeit.
A Kal-el első lemezével egyaránt kedveskedik a kihívó dekoltázs és az NDK-s sci-fik szerelmeseinek, hiszen ki ne szeretne nagycsöcsű asztronautákkal lézerpisztolyozni?
Mi történik akkor, ha nincs a zenekar ismeretségi körében lemezborítóra kapható hölgy, és a szomszéd műkörmös Gizike sem vállalja már az alkalmi modell szerepét? Na, ilyenkor jönnek az önjelölt művészpalánták, a végtelen arroganciával tomboló zsenik, tehát a második csoport: a rajzolt, festett, zsírkrétázott borítók.
Ha valaki annyira laikus, hogy még a logót sem tudja elolvasni, annak segítek: Chainsaw Harakiri a zenekar becsületes neve, és idén már két lemezt is kiadtak, a nemzetközi grindcore-színtér legnagyobb örömére. A borító igazi Nomen est omen, ahol a manga- és videójáték-kultúra keveredik a belezéssel. A számcímek alapján (Cum Whore Herpes Sore, Latex Sluts With Spilled Out Guts, Pricked By A Tiny Dick) bele sem mertem hallgatni.
Clitgore szintén a grindcore stílus egyik jeles képviselője, akiknek művészetén némi porngrind is érződik (jelentsen ez bármit is). A The Final Cuntdown lemezcím már előre jelzi, hogy a román metálosok nem mennek a szomszédba a klasszikus rocknóták szóviccel súlyosbított verzióiért, a Cum As You Are után jár is a dicséret. A borító alcíme mondjuk lehetne A gyilkos pinák támadása. Tökéletesen alkalmas arra, hogy még hosszas tanulmányozás után is csak egyetlen kérdés merül fel az emberben: ez most mégis mi a büdös faszom lenne?
A lemezborítók egyik sarkalatos pontja a mellbimbó ábrázolása, hiszen a világ civilizált országaiban ilyen esetben csak gagyi matricákkal, vagy ronda csomagolással kerülhet forgalomba a művészi kompozíció. Az igazán dörzsölt, rafinált zenekarok azonban túljárnak a véreskezű cenzor eszén: az Abramis Brama idei lemezén a manapság rendkívül népszerű csajos-állatos mitológia szellemében, a zenekar nevéhez méltóan, egy dévérkeszeggel takarja el a dolgokat.
A költséghatékony megoldások közé tartozik a zenekari logó kreatív használata.
A londoni Nomad zenekar nemes egyszerűséggel leszigszalagozta a kérdéses területet.
Valahol aztán kacsacsőrű emlősnek álcázzák a keblet. Vigyázz, mert harap!
Természetesen nem csak a mellbimbó körül forog a világ.
A Loveglove Pyrotechnics lemezén Szodoma és Gomora elevenedik meg. Az egyiptomi freskókra emlékeztető szögletes idomok, a furcsa kazettás elrendezés, az emeletes ágy, az egymással üzekedő kultúrák sokszínűségét szimbolizálja.
Az orosz Regress Evolute idei EP-je apokaliptikus köntösbe öltözött, melynek központi témája két harcias menyecske konfliktusa, akik elszántan cicaharcolnak egy szemétdomb tetején. Ez az igazi ereszd el a hajamat!
A Supercharger sellője kellemes vintage-es hangulatot áraszt. Akár lehetne egy tipikus redneck-tetoválás is.
A D'AccorD is jó példa az ősrock szerteágazó sokszínűségére, az idei lemezük borítója pedig olyan, mint egy modern Rorschach-teszt: minél tovább nézed, annál több dolgot veszel észre rajta.
Vragh - Iskopan
A végzet asszonya ásóval, a szoknya alatt az áldozatok már az utolsókat rúgják. Kommersz, de stílusos vonalvezetés, posztmodern Szörnyellás nőábrázolás.
Corruption - Devil's Share
A létező összes stonerklisé kissé rendezetlen, de tetszetős képregényes stílusban.
Dwellers - Pagan Fruit
Tipikus példája a Baizley hatását magán viselő poszt-szecessziós stílusnak. Talán ebben manapság már semmi meglepő nincs, de azt nem lehet elvitatni, hogy ez egy rohadt jó kép. Nem véletlen hasonlít a Black Cowgirl kultikus bemutatkozására, ugyanis mindkettő Adrian Brouch műve, akinek a nevével egyre gyakrabban lehet találkozni a pszichedelikus stoner rock bugyraiban.
És végül jöjjön a legnagyobb kedvenc: Humana Prog - Fiori, Frutti, Farfalle
A Ludas Matyi rejtvénymagazin féktelen bujaságát és a trapézgatyás hippi-szellemiséget idéző borítón, egy csodaszép, mára már letűnt világ képkockái elevenednek meg. Egy olyan világé, ahol a nők még nem bikram jógán meg pilatesen meresztgették a seggüket, hanem meztelenül fürödtek a bányatóban.
Utolsó kommentek