Metallica
Death Magnetic
2008
Warner
Mindenki mást vár egy új Metallica albumtól. Egyesek már a lemezborítóról egy segglyukra asszociálnak, amiből csak fekália jöhet ki. Nem lehet így könnyű, hiszen a rajongók egyik része mindent elfogad, ami Metallica név alatt kijön, a másik része pedig gyártja az összeesküvés-elméleteket, és sopánkodik, hogy a Metallica eladta magát. Egyes krónikások a fekete albumra datálják a Metallica elzüllését, még más források szerint a Load-nál adták el magukat, de az valószínűleg ugyancsak baj lenne, ha újból csináltak volna egy Ride-ot vagy egy Mastert, szóval nem könnyű itt okosnak lenni. Abban azért többé-kevésbé mindenki egyetért, hogy az első négy lemez volt az igazán állat, és bár voltak furcsa dolgok a 90-es években, azért a Reload-on kívül szart még nem csináltak.
Kissé furcsa, hogy a zenekar tagjai egy gyökerekhez visszakanyarodó Metallicát ígértek, hiszen mintha a legutóbbi St. Angernél is ezt mondták volna, és semmi nem lett belőle. Bár a St. Anger szerintem egy teljesen okés lemez volt, nekem kifejezetten bejött a csapongó szétesett lavórhangzás a sok tökegyformán szóló lemez sűrűjében, és nálam 5-6 dal a legnagyobb Metallica slágerek közé emelkedett.
Ha a Metallicát egy lemezjátszóhoz hasonlítjuk, akkor megfigyelhetjük, hogy 90 óta a hangszedő tűje kőből készült, most viszont lecserélték rubintra, ami mindenképp a hangzás javulását eredményezte. Túlzás lenne azt állítani, hogy minden a produceren múlik, de az biztos, hogy Rubin, aki olyan etalonoknál bábáskodott, mit a Toxicity vagy a Reign In Blood, jobban illik a Metallicához, mint a Bon Jovin szocializálódott Bob Rock. Mondjuk, aki valami korszakalkotó hangzást várt a Metallica-Rubin konspirációtól az csalódni fog: a hangzás teljesen korrekt, de semmi extra.
A nyitó That Was Just Your Life, a 90 előtti, és utáni Metallica keveréke. Tempós reszelde, kiegészítve az újkori Metallica manírjaival, különösen a refrén emlékeztet a korai időkre. Klasszikus ritmusozás, és egy megkergült, de ugyanakkor végtelenül szimpatikus felszabadult gitárszóló. The End of the line, tovább a kitaposott úton, kezdetben nem nagyon jött be, de Kirk ide is rittyentett egy jó kis szólót, ami javít az összképen. Broken, Beat & Scarred a fekete lemez kimért tempójában fogant, kezdetben monotonnak tűnt, de aztán egyre jobban előjönnek a finomságok, de azért nem ez a lemez legerősebb dala.
The Day That Never Comes először került a klipesítés vágóhídjára, mint az albumot felvezető dalocska. A szokásos lírai balladisztikus kezdés után bedurvulás, a középrész kifejezetten One-os, "hát ezek sem tudnak megújulni", dörzsölgetik a kezüket elégedetten valamelyik anti-Metallica klubban.
A lemez legjobbja az All Nightmare Long, a Justice óta nem volt ilyen fasza Metallica dal! Hisztérikus, mániákus, dallamos, már elsőre headbang volt. Itt sikerült a szóló is a legemlékezetesebbre, több szakaszból álló mesteri gitárvernyogtatás, Kirk sziporkázik.
A Cyanide ismét a 90-es évek Metallicája, a szenvedősebb fajtából, mondjuk az a riff, az ott van, de ennek a dalnak is a szóló a csúcspontja, sajnos.
The Unforgiven III, hát igen, úgy látszik, hogy most már minden második lemezen lesz egy Unforgiven. Mint piros szőnyeg a bikának, úgy kellett ez a dal az ortodox Metallicásoknak. Hetfieldnek nem sok hangja van, de azt legalább változatosan tudja használni. A III jobb, mint a második, de nem jobb, mint az első. Koncerten vajon eljátsszák egymás után mindhármat? Mondjuk altató gyanánt?
A lemez utolsó három dala, nekem kicsit összemosódik, nem rosszak ezek sem, főleg a Suicide & Redemption masszív témázgatása jön be, de ez a három dal olyan, mintha ugyanazon riff körül keringene. A My Apocalypse azért egy fasza lemezt záró tétel, a dühösebb arcbamászósabb fajtából, nem egy Damage Inc., de azért nem rossz, és Kirk itt is teker még egy virgonc szólót a végére.
Nem ez lesz az év lemeze, de egy teljesen korrekt anyag, 4-5 kiemelkedő, 2-3 átlagos, és 1-2 felejthető Metallica dallal.
Utolsó kommentek