Ruiner
Prepare To Be Let Down
2007
Bridge Nine
Ritkán szoktam tévét nézni, elsősorban azért, mert az egyetlen műsor, ami szórakoztat azok a jó kis reklámblokkok, amiket bizony nehéz elcsípni. Odáig még nem sikerült lecsupaszítanom a pszichémet, hogy megfejtsem mi is szórakoztat benne, de a lényeg nem is ez, hanem, hogy karácsony közeledtével a reklámok is nézhetetlenek lesznek. Ilyenkor bújnak elő a poklok legmélyebb bugyraiból a hazai popsztárok, a lüke karácsonyi lemezeikkel, lássuk be: aki karácsonyi lemezt készít az elérte az egyedfejlődés legalját, innen már tényleg nincs lejjebb. Vagyis van, a Társulat nevű képződmény karácsonyi lemeze, a Sztárkarácsonynál ostobább szóösszetétel egyszerűen nem létezik, ez már tényleg az alja mindennek. A tehetségkutatónak álcázott pénzverde beindult, és már nem kíméli a karácsonyi lemezpiacot sem. Egyáltalán ki az, akit érdekel a századik Csendes éj feldolgozás valami önjelölt sztárocska előadásában? És miért kell ezekkel elrontani a jó kis reklámblokkot?
A Léggitár blog egyik küldetése a szemek felnyitása, hogy nem kell a ripacsok ostoba csilingelő zenéje ahhoz, hogy emelkedett karácsonyi hangulatba kerüljünk. A legutóbbi gyöngyszem után, itt az újabb autentikus lemez, egy újabb tökéletes aláfestés a karácsonyi készülődéshez (egyenest a mikulás puttonyából) a Ruiner tavalyi bemutatkozása a Prepare To Be Let Down.
A borító egyfajta bizarr karácsonyfának is betudható, csak itt szaloncukor helyett akasztott emberek lógnak lefele. Ez alapján azt is hihetnénk, hogy a Ruiner valami norvég kecskevért vedelő black metál csoportosulás, vagy esetleg 30 perces számokban utazó funeral doom banda, de nem. A Ruiner Marylandből származik, hc-t nyomnak, és az egész lemezt elintézik röpke 21 perc alatt. Talán viccesnek hangzik a 21 perc, de a zene sokkal többet érdemel a röhögcsélésnél. Igazából fogalmam sincs, hogy ez most Old School vagy New School hc, igazából nem is érdekel, a lényeg az, hogy gyalul. A Ruiner a legjobb példa arra, hogy az egyszerű zene is lehet nagyszerű, ha érzéssel csinálják.
Mint minden zenében itt is a gitártémák döntik el a dolgokat, amik a szűkös keretek ellenére igencsak változatosak, és a hangzás is finom horzsolós. Bár látszólag ugyanazzal a lendülettel nyomják végig a lemezt, néhány hallgatás után bizony kitűnik, hogy a The Lives We Fear, és A Song For Beggars között bizony óriási különbségek vannak. A nyitó intro már előrevetíti a lemez zeneiségét, egyszerűen hihetetlen mennyi érzés van ebben a zenében, főleg a gitárokban, az ének hc-hez mérten nagyjából kimerül a standard ordítozásban. Az énekes Rob Sullivan ugyan a szívét is kiüvölti, néhol még dallamokhoz is merészkedik, mint például Bottom Line: Fuck You-ban, ahol furcsa csuklás-szerű hanggal kápráztatja el a hallgatókat.
Bunkó, suttyó, paraszt hc ez, de érezni rajta, hogy szívből csinálták, és ha az ember túlteszi magát a zene morcosságán, és azon hogy az ének néha nagyon egydimenziós, akkor csodálatos dolgokat lehet benne felfedezni. A lemezt záró Kiss That Motherfucker Good Night majd 6 perces, és ez Ruiner mércével nézve egy valóságos progmetál-eposz. A záró és nyitó tételen kívül is hemzsegnek a jobbnál-jobb egyszerűbbnél-egyszerűbb kiverhetetlen gitártémák. Egyszerű ez, mint a barlangrajz, mégis jól esik hallgatni, újra és újra elővenni, nem tökéletes ugyan, de bemutatkozásnak kitűnő.
Alább meg lehet hallgatni a The Lives We Feart, mint egyfajta Ruiner-esszenciát, és kellemes előkarácsonyi melódiát.
Utolsó kommentek