Smoke Blow
The Record
2010
Pias
A Smoke Blow a legjobb példa arra, hogy még a németeknél is vannak jó zenekarok. A The Record már a hetedik lemeze az ismeretlen kieli szarrágó bandának, és egyszerűen zseniális lett! Ez lesz az ő definitív albumok, a fekete lemezük, ami könnyen lehet, hogy az utolsó is egyben. Az új anyagon felbuzdulva kattintgattam a YouTube-on, továbbá meghallgattam az előző Colossus lemezt is, és nem értem, hogy egy közepestől semmivel sem jobb, sörszagú, sramlis, tipikus dajcspunk brigádból, hogy lett egy fékevesztett vérengző vadállat. Mintha nem is ugyanaz a zenekar lenne. A neten érdemi infót, csak ékes német nyelven találni róluk, de a Google fordító segítségével sem tudtam megfejteni, hogy mi a bánat történt velük két lemez között, hogy pukipunkból hirtelen átmentek irgalmatlanba. Viszont a bőgős az egyik interjúban nagyon frappánsan összegezte a lemezt:"Ez lesz kemény és sikerült nagyon jól!"
A The Record alapvetően egy metálos hardcore lemez. Néhány dalt dinamikájában talán a Bridge To Solace-hez lehetne hasonlítani, annyi különbséggel, hogy BTS-ben azért sokkal izgalmasabb, színesebb gitározás megy. Akinek a legutóbbi Raised Fist bejött, és nem zavarja a sebesség, az ezzel sem fog nagyot csalódni. A zene ugyan meglehetősen primitív, és nem fenyegeti őket a veszély, hogy műfajokat újradefiniáló klasszikusként emlegetik majd a zenekart, de itt nem is ez a lényeg, hanem a dalok, a húzás, és az izomszag.
A Smoke Blow két énekest is foglalkoztat, Jack Letten, és MC Straßenköter személyében - már amennyiben énekesnek lehet őket nevezni- az egyik a klasszikus hc-s hőbörgésért felelős, a másik meg a modernebb rikácsolós coreságot nyomja. Jól kiegészítik egymást az eltérő énekhangok, főleg az Evil Leaf, a Summer Of Betrayal, és a Necrophobia sikerült ilyen szempontból is faszára. Egy nótába 2-3 jól eltalált riff bőven elég, a dalok hossza csak extrém esetben éri el a három percet, így a 12 dalt le is rendezik fél óra alatt. Nem mintha érdekelne, de az anyagot az az Alex Newport keverte, aki dolgozott már az At the Drive-In-nel, és a Mars Voltával is, de leginkább talán a Max Cavalera-féle Nailbomb projektből lehet ismerni, bár volt neki saját zenekara is, a Fudge Tunnel, amit többször is elvitt a Sepu még fénykorában előzenekarnak, különösebb eredmény nélkül. Akárhogy is, Alex bácsi itt elég jól tekergette a gombokat, mert irgalmatlanul szól a cucc.
A lemez csúcspontja egyértelműen a Final Hands, ami olyan, mintha a Raunchy Confusion Bay lemezéről maradt volna le, azon voltak ilyen húzós, dallamos, groove-os tarkóncsapások, amiket elég egyszer meghallgatni, és napokig nem lehet kiverni a fejből. Gitárszólók nincsenek, de furcsán is venné ki magát, ha elkezdenének itt szólózgatni. A lényeg a lendületen és a dalokon van, de azért nem egy tempóban megy végig a lemez, és nem fullad egyhangúságba. A szellősebb részeknél többször is beugrik az Entombed, az I Have Lived In The Monster-ben pedig mintha LG Petrov bömbölne. Súlyos, agresszív, tömény, dallamos, mentes a német zenékre jellemző modorosságtól, igazi tökös modern rock and roll ez.
Azt viszont soha nem fogom megérteni, hogy egyes zenekarok mi alapján választják ki, hogy melyik dalt klippesítik meg, mert talán az lenne a logikus, hogy egy olyat választanának, ami elsőre is megfogja az embert, mint például az Evil Leaf. A lemezt indító Broken Bonds Of Friendship ilyen szempontból teljesen rendben van, de hogy a lemezen van még vagy 8-9 dal, ami ettől sokkal jobb, az is biztos. A klip is elég béna, a zene egyáltalán nem illik a képi világhoz. Rögbis csajok is minek vannak, ezt azért sikerült elég németesre megcsinálni.
Utolsó kommentek