Anthrax
Worship Music
2011
Nuclear Blast
Az Anthrax az elmúlt években teljesen jogosan lett nevetség tárgya, hiszen ilyen szintű balfaszoskodást ritkán látni, mint amit az énekes személye kapcsán rendeztek. Először néhány reunion hakni kedvéért parkolópályára tették, és elvadították John Busht, a világ legjobb énekesét, majd rájöttek, hogy a visszacsalogatott Belladonna jól elszórakoztatja magát a színpadon (elvan a gyerek, ugyebár), de zenekarilag továbbra sem frankó, végül felvettek egy lemezt egy harmadik emberrel, Dan Nelsonnal. Nelson kiválása után Bush mentette meg a seggüket néhány fellépésen, de már le volt kötve egy újabb Belladonnás kör, és ekkor valószínűleg nem volt élő ember a planétán a sales-es ritmusgitároson kívül, aki tudta volna, hogy épp ki is az Anthrax énekese. A nagy kavarásnak az lett a vége, hogyha ló nincs jó a szamár is alapon, a nyakukon maradt az ezerszer kiátkozott Belladonna.
Nelson kirúgása után fiókba tett lemezt most újra elővették, kicsit modernizálták, gatyába rázták, Belladonnához igazították, aki újra felénekelte az egészet, és ez most a régóta várt új Anthrax lemez. A Worship Music tehát több éves dalok gyűjteménye, és sajnos nagyon érződik rajta, hogy az első reunion turné közben/után íródott. A 80-as évekből jól bevált zenei manírok, katonásan fegyelmezett tempók, a klasszikus Anthraxes megoldások újra itt vannak, a Bush-korszak modernebb megközelítése szinte teljesen eltűnt, és itt már sajnos Dimebag sem vendégszólózhat. Pedig az újkori Anthrax az énekesen és a dalokon kívül azért is volt zseniális, mert úgy tudtak megújulni, frissülni, és modernizálni a hangzásukat, hogy egyúttal sikerült megtartani a thrash-attitűdöt is.
Nem kerülgetem a forró kását (ami esetünkben legfeljebb langyos) nálam a Worship Music az eddigi leggyengébb Anthrax lemez, két bátortalan lépés hátrafelé, a sarokban büdösödő cicanadrág és puma cipő irányába. Én elhiszem, hogy még most is bugyog a retró-láz, de aki már látta/hallotta a John Bush-féle pöröly Anthraxet, az nem hiszem, hogy kíváncsi a 25 évvel ezelőtt bevált panelekre. A legnagyobb baj az, hogy ez a zene Bush-sal sem lenne sokkal jobb. Persze azért nincs nagy gond, van 3-4 jó szám a lemezen: The Devil You Know, Fight 'Em 'Til You Can't, Revolution Screams, vagy a Crawl. Tehát összességében nem lehet azt mondani, hogy szar az egész, csak ott vannak korábbi lemezek a We've Come for You All, a White Noise, vagy a Stomp, és ezek mellett a Worship Music nagyon karcsú. Hiányzik a tűz, hogy újból meg újból meg akarjam hallgatni, teljesen semleges, nem áll fel rá.
Belladonna hangja komolyabb érettebb, mint a klasszikus albumokon, és szerencsére már nem sikongat összevissza, és képességeihez mérten korrektül elénekel mindent, amit elé raktak, de csak röhögni tudok Scott Ian PR dumáján, hogy Belladonna jobb, mint valaha, meg hogy soha nem volt ilyen erős az Anthrax. A legerősebb Anthrax az volt, ahol Paul Crook szólózott, és John Bush énekelt, ez nem is lehet vita tárgya. Belladonna egy átlagos énekes, se több se kevesebb, a dalokhoz hozzátenni sokat nem tud. Az viszont nem az ő hibája, hogy a zenei visszakanyarodás egyúttal visszafejlődést is jelent. Bánom is én, ha újra előveszik a régi sablonokat, ha a dalok egységesen jók lennének, de nem azok, és ha 80-as évekbeli retró-metált akarok hallgatni, akkor inkább ott az idei Barn Burner, ami nemcsak zenei innovációban, de hangzásban is köröket ver az új Anthraxre.
A Crawl és a The Constant emlékeztet leginkább az újkori Anthrax zsenijére, az előbbiben van a lemez egyetlen valamirevaló szólója, az utóbbiban meg újhasznosítottak néhány White Noise-os énektémát. Az I'm Alive talán a legkegyetlenebb csapás a hallójáratokra, ahol a lüke ÓÓÓÓ-zástól kezdve, az elkoptatott dallamokon át, a semmitmondó gitárszólóig minden rosszat sikerült egy dalba központosítani. Nem néztem utána, hogy melyik dalban ki szólózik, de tartok tőle, hogy nem lehet minden szólót Rob Caggiano nyakába varrni, és néhány helyen Scott Ian is tevékenyen besegített. Hol vannak már a régi szép idők, amikor határozottan ki lett jelentve, hogy nincs szóló, ha nem illik az adott dalhoz, meg különben sem értünk hozzá.
A személyiségfejlődésemben egy fontos momentum volt, mikor annak idején a gimiben valaki adott egy kazettát, amin rajta volt a Spreading the Disease, és néhány White Noise-os dal. Azóta már megfordultam a Bush-éra három magyar koncertjén, vannak dedikált bizbaszaim, és ha jobban belegondolok, az Anthrax azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek szép lassan az összes lemezét begyűjtöttem eredetiben, szóval valamilyen szinten talán még rajongónak is számítok, de hogy a Worship Music hétfői megjelenése miatt nem fogok hálózsákban a legközelebbi lemezbolt előtt aludni, az is hétszentség.
Utolsó kommentek