Devilicious
The Esoteric Playground
2012
Rambo Music
Csócsálom már egy ideje a svéd Devilicious második lemezét, de sehogy sem tudom eldönteni, hogy lenyeljem, vagy kiköpjem, vagy mi legyen vele, mert hiába írtak néhány irgalmatlanul jó rockdalt, valahogy mégis rossz a szájíz, és hiányérzet marad utána. Valószínűleg az lehet a probléma fő oka, hogy a svéd tökéletességhez szokott füllel nagyon zavaró a 2-3 töltelék nóta, amik nem illenek a képbe, és jelentősen lerontják az összhatást. Éppen ezért az Esoteric Playground hosszú vívódások után nem került fel az év legjobb lemezeinek listájára, mert hiába kenik mesterien ezt a sztóneres bulizós rock'n rollt, ez azért mégsem az élvonal, hanem inkább a Sparzanza, Mustasch, Skanska Mord, The Graviators nevek fémjelezte bivalyerős svéd másodosztály.
Igazából csak két problémám van a zenével, egyrészt az énekes/gitáros hangja nekem már túlságosan modoros, valahol félúton van Danzig, és egy kiöregedett Elvis-imitátor között, másrészt a lemez döngölősebb dalainál mindig az az érzésem, hogy a Motörhead nem annyira jól sikerült, még a próbateremből is kidobált szerzeményeit kikukázta a Volbeat énekese, és otthon a tükör előtt rájuk énekelt. Ennél a zenénél nem újdonság, hogy a Motörhead az egyik fő mozgatórugó, de a lemez legerősebb pillanatai mégis csak azok, mikor egy kicsit leveszik a lábukat a gázpedálról, hagyják a sztóneres riffeket érvényesülni, és egy kicsit szellősebben nyomják a rockot.
Zeneileg nagyon hasonlót csinál a göteborgi négyesfogat, mint a már fentebb említett Sparzanza, és Mustasch, annyi különbséggel, hogy a Devilicious azért jóval sztóneresebb, és változatosabb muzsikában utazik, már amennyiben ezt a beleszarós, de ugyanakkor sziklakemény rock'n rollt lehet változatosan játszani. A számcímek alapján (Red Head in Bed, Route 666, Here Comes The Blues) azért azt sejteni lehet, hogy itt sem a súlyos filozófiai kérdések kerültek előtérbe, hanem a mondanivalót is a zenéhez igazították, nagyjából az iszunk, hányunk, belefekszünk kérdéskör nyomvonalán. Mondjuk már az is nagyon vicces, hogy egy zenekar, fenn a fagyos északon, hogy tudja ennyire pofátlan magabiztossággal nyomni ezt a napfényes, bulis, koktélos, amerikai partizenét, vagy ha úgy tetszik, egy szót mondok: happy metált. A Motörhead mellett van még itt Metallicás zakatolás, Monster Magnet ihletésű elszállt dallamok, Clutch, egy kis blues, és ami a legfontosabb, hogy iszonyatos nagy riffeket képesek maguk előtt görgetni, a vérükben van ez a kőkemény dallamos rockzene. Cock Blocker, Hollywood, Succubus, stb, nagyon nagy nóták adják itt egymásnak a stafétát.
A lemezhez már két klip is készült, a Succubust inkább nem ajánlgatnám, és a Hollywood klipje sem egy nagy durranás, de legalább tökéletesen szemlélteti a zenéből áradó felhőtlen feelgood hangulatot.
Utolsó kommentek