Black Sheriff
Night Terrors
2012
Rookie Records
Igen, ez most odabaszott megint. Ha egyszer megrendezik az idióta lemezborítók világbajnokságát, akkor a német Black Sheriffnek nem kell majd vesződnie a fárasztó kvalifikációs sorozattal, mert kiemeltként rögtön a főtáblára kerülnek. Ritka az ilyen, mikor egy lemezborítóval ennyire tökéletesen sikerül szemléltetni az albumon hallható muzsikát, esetünkben az „Iszunk, hányunk, belefekszünk” típusú rock 'n rollt. Nézzük meg közelebbről a részletgazdag ábrázolást, ahogy a művész realista képi világa testet ölt egy modern rézkarc formájában. Engem kísértetiesen emlékeztet a méltán legendás magyaros falvédőkre, ahol szintén az egyszerűség és a praktikusság jegyében alkotott maradandót az ezerarcú népművészet. Ha úgy vesszük, a Night Terrors borítója is egy modern falvédő, már csak valami frappáns szlogen hiányzik róla, mondjuk ilyesmi: „Ha nem is vagyok észnél, a bili legyen mindig kéznél!”.
Igazából nem tudom megmagyarázni, hogy mi szüksége van a világnak az ötezredik Motörhead indíttatású rock and roll zenekarra, azon kívül, hogy fesztiválon, falunapon, rockkocsmában biztos sikerük van, hiszen bulizásra/iszogatásra ettől jobb zene nem kell, és annyira egyszerű az egész, mint az ágybaszarás. A Black Sheriffnek ez a harmadik lemeze, és nem vállalok túl nagy kockázatot, ha látatlanban azt mondom, hogy az első is ilyen lehetett, és majd az ötödiken sem fognak áttérni a részecskefizika anyagelméletére. Fő csapásirány a Motörhead, megspékelve néhány AC/DC riffel, de azért vannak kivételek, például az AC/DC Sunday inkább egy infantilis punk rock nóta a 90-es évekből.
Ha nem is ők szopták csúcsosra a zeneművészet piramisait, azért írtak néhány kegyetlen jó bugizós rock and rollt Lemmy stílusában, és nem tehetek róla, de a lemeznek legalább a fele nagyon bejön. A Crucify és a Starmageddon is iszonyat jó rock nóták, és rajtuk kívül még a Drink And Get High, Be Your Man, I Want You trió is telitalálat, amik egyébként már szerepeltek az előző EP-n, de most újból felvették őket. Egyetlen nagy probléma van itt, mégpedig az, hogy több dalt is elrontanak az úgynevezett Takáts Tamás-szindrómával. Tudjátok, van az a bizonyos blues-formátum, mikor a dal abból áll, hogy ugyanazt a sort ismételgetik megállás nélkül (néhány előadó esetében egy egész pályafutás erre van alapozva), mint mikor Takáts Tamás elkezdi a „Pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm” című örökzöldjét. Na, ilyenkor szoktam a falat kaparni, mikor ötvennyolcszor elhangzik egy három perces dalban ugyanaz a két sor, ami önmagában sem egy nagy durranás, de az erőteljes nyomasztás miatt garantáltan hallgathatatlan lesz az egész – ahogy például itt is elrontották, az egyébként jó ötletekből álló első két nótát.
Amúgy nagyon rendben van ez. Háttérmuzsikának, alkoholos estéket aláfestő soundtracknek tökéletes. A címadó szám nem a legerősebb a lemezen, de egy Motörhead hasonmás-versenyen azért elég jó eséllyel indulna az Arany Bibircsók-díjért. Site / Facebook / YouTube
Utolsó kommentek