Régi vincseszter nagytakarítása közben érdekes doksikra bukkantam. A következő posztot kb. 5 éve írtam, az azóta már kultikussá vált SZUB magazin negyedik számába, ami a gazdasági recesszió miatt már soha nem kerülhetett nyomdába. A SZUB online felületén ugyan olvasható volt egy ideig, de már évek óta nem működik a domain, úgyhogy ezt most ide biggyesztem, mint egy ma már beszerezhetetlen ritkaság remasterelt újrakiadását, de az apropó az is lehetne, hogy a napokban volt Kurt Cobain születésnapja. A SZUB-ban volt egy Térkép című rovat, ami különböző városok/régiók zenei életének kialakulását próbálta bemutatni, Seattle kapcsán természetesen a grunge kialakulása került a fókuszba.
Kurt Cobain egyszer így jellemezte otthonát: „Egész Amerika tele van Aberdeen típusú városokkal. Egy bolt, egy benzinkút, egy temető, és kész.” Ha a grunge-hullám titkát akarjuk megfejteni, akkor először is Seattle földrajzi helyzetével kell tisztában lennünk. Az Államok észak-nyugati csücskében egyfajta fővárosnak tekinthető, félmilliós lakosságával, és majd 4 milliós agglomerációjával. A környéket szinte behálózzák a kisebb-nagyobb városok, a tipikus amerikai vidéki-lét mindennapjai, gimivel, cheerleaderekkel, szülőktől kölcsönkapott kisteherautókkal, ahol az ifjoncoknak nem sok kiugrási lehetőségük van. Seattle-ben és vonzáskörzetében egy fiatal két dolgot tehetett, ha unta a szürke hétköznapokat: vagy elkezdett tanulni (Seattle-ben jelenleg a 24 évnél idősebbek 51,3 %-a rendelkezik felsőfokú oklevéllel vagy diplomával, ezzel a legképzettebb városnak számít az USA-ban), vagy zenekart alapított. Ennek köszönhetően a punk-rock vonalból kifejlődött grunge mellett, a prog/power felhozatal sem mondható gyengének.
A ’80-as években kulcsfontosságú jelentőséggel bírt Seattle 2-3 frekventált klubja a fiatal zenészeknek, így a lemezkiadással kacérkodó Melvins zenekar is egyre nagyobb sikerrel mozgolódott, és a koncertekre gyakran velük tartott kétméteres haverjuk, akit Krist Novoselic-nek hívtak. Akkoriban a seattle-i underground legnagyobb látványossága egy Malfunkshun nevű trió volt, ahol a glames külsőségek, és az énekes/bőgős Andy Wood kifestett arca valósággal vonzotta a tekinteteket, zeneileg a punk vadságát próbálták vegyíteni a '70-es évek rockjával. Talán túlzás azt mondani, hogy a Malfunkshun hatására kezdték el egyre többen az Iggy Pop-szerű lázadást a Sabbath ősriffjeivel vegyíteni, de az biztos, hogy a Malfunkshun volt az első, aki ilyennel próbálkozott. A '80-as években költözött Seattle-be Bruce Pavitt, aki nélkül talán az egész grunge nem is létezne. Pavitt vette észre először, hogy Seattle-ben egy kicsit több az egy főre jutó tehetséges zenekarok száma a szokásosnál. Először egy fanzine-t indított Sub Pop néven, amiben a helyi zenekarokat mutatta be, majd idővel a fanzine-ből lemezkiadó lett. Chris Hanzsek stúdiótulajdonos szintén szagot fogott, és ő is indított egy kiadót C/Z néven, melynek első kiadványa a Deep Six válogatás. A Sub Pop szintén egy válogatással indult: Sub Pop 100.
’87-ben már valósággal izzott a levegő Seattle-ben: a Soundgarden, a Green River, a Screaming Trees és a Melvins már mind elismert csapatnak számított. Krist Novoselic, aki hol zenészként, hol haverként, hol technikusként tűnt fel a Melvins mellett, egyre jobban összehaverkodott a szintén hasonló státuszban levő Kurt Cobainnel. Számos felállás, névváltás, és doboscsere után, végül Cobain és Novoselic ’87 decemberében megalakította a Nirvanát, ekkor a csapatban Aaron Burckhard dobolt. Szintén ez év végén felbomlik a Green River, a tagok egyik fele megalakítja a Mudhoney-t, a másik fele pedig összeáll a Malfunkshunos Andy Wooddal, és Mother Love Bone néven megalakul az a csapat, amelyikben Jeff Ament, és Stone Gossard gyakorlatilag leteszi a Pearl Jam zenei alapjait. A grunge felfutásában jelentős szerepet játszott Everett True brit újságíró, aki azóta előszeretettel veri a mellét, hogy ő fedezte fel a Seattle-t, és a grunge-ot. Az igazság ezzel szemben az, hogy Bruce Pavitt mellé beszállt a Sub Pop-ba Jonathan Poneman, aki kitalálta, hogy átreptetnek valakit a brit Melody Maker laptól, teljes költségtérítés mellett, hogy írjon valamit a város zenekarairól. Gyakorlatilag bevásárolták magukat a vezető brit zenei magazinba, ami aztán szépen megágyazta a terepet a grungenak. Ezek után felgyorsultak a dolgok, a Soundgarden leszerződött egy multihoz, és az angol Mudhoney-Soundgarden klubturné meglepően sikeres lett. Seattle már a maximális fordulatszámon pörgött, az első Nirvana lemezhez már nem is kellett más, csak 3 nap, 600 dollár, és Jack Endino producer, aki a kész anyagot beprotezsálta a Sub Pophoz.
A Soundgarden sikere után az összes multikiadó ellepte Seattle-t, és mindenki elcsípett valakit. A Polygram tűnt a legszerencsésebbnek, akikhez leszerződött a Mother Love Bone. A Seattle-i bandákban mindennaposak voltak a tagcserék, nem volt ritka, hogy két megszűnt zenekar tagjai összeállnak, de az ex-Green River tagok, és a Seattle szellemi vezérének számító Andy Wood kooperációjaként létrejött Mother Love Bone-t még a zenésztársak is csak supergroupként emlegették. Mindenki azt várta, hogy a Mother Love Bone lemez robbantani fog, de néhány héttel a megjelenés előtt Andy Wood elhunyt heroin-túladagolásban. A Polygram nem tudta, hogyan lehetne befuttatni egy olyan lemezt, ahol az énekes már nem él, a zenekar pedig csak egy szűk régió előtt ismert. A megfejtésre csak két évvel később jöttek rá, mikor a Pearl Jam sikere után kiadták az anyagot, hatalmas „a PEARL JAM tagjainak előző zenekara” címkével. Mike McCready, Stone Gossard, Jeff Ament, Eddie Vedder, Matt Cameron, és Chris Cornell úgy emlékezett Andy Woodra, hogy a grunge-éra egyik legjobb lemezét hozták össze Temple of the Dog néven.
1991-ben a Sub Pop kiadó a totális csőd szélén, eladósodva várta a végrehajtókat. A Mudhoney kivételével az összes „nagy” zenekaruk multihoz szerződött. Bruce Pavitt pedig szomorúan tapasztalta, hogy a kiadó elvitte minden pénzét. Majd megjelent a Nevermind, a Music Television rotációjába bekerült Smells Like Teen Spirit klipje, aminek következtében a Nirvana a Billboard lista első helyére ugrott, mindenki megismerte Kurt Cobain nevét, a lemez milliós nagyságrendben fogyott, és hirtelen százezrek kezdték el keresni az első Nirvana albumot, ezzel mentve meg a Sub Pop kiadót a csődtől.
A történet innen már közismert: néhány hónap múlva beérett a Ten, majd kijött a Badmotorfinger, egy évvel később a Dirt, és aki addig nem hallott volna Seattle-ről, az a Singles című filmből már mindenképp kiokoskodta, hogy forradalom van. Kicsit médiavezérelt, kicsit művi, de forradalom. Seattle-ben 2-3 klubból hirtelen lett 20-30, és zenekarok százai kezdték el a szakadt farmerral hordani a kockás inget meg a pulóvert, nemcsak külsőségben, de zeneileg is minden egyéniség nélkül másolva a jól bevált formulát.
Seattle nem csinált zenei forradalmat, hiszen nem játszottak ők sem mást, csak a hard rock riffeket ötvözték a punk vadságával, viszont maradt utánuk rengeteg zseniális lemez, és a berúgott kapuk, amin később már mindenki könnyedén beléphetett.
Utolsó kommentek