SNFU
Never Trouble Trouble Until Trouble Troubles You
2013
Cruzar Media
Ha listát akarnék írni a nemzetközi rockmagazin-maffia által az elmúlt évtizedekben agyonhallgatott kultikus zenekarokról, akkor egyrészt írhatnám napestig, másrészt meg az SNFU-t (Society's No Fucking Use), a kanadai punklegendát biztos nem hagynám ki a felsorolásból. Rejtély, hogy a ’80-as évek egyik legnagyobb hatású hordája, hogy lehet még mindig csak néhány ezer beavatott kedvence, mikor az egész beleszarós, csináld magad-mozgalom egyik legnagyobb élharcosairól van szó, akiknek energikus, zsigeri, de ugyanakkor dallamos muzsikájuk nemcsak a ’90-es években feltört punkbandákra volt nagy hatással, de még a System of A Down énektémáiban is rendszeresen visszaköszön az SNFU dallamvilága.
Az SNFU esetében minden adott volt a sikerhez, hiszen a kiváló muzsika mellett még jókor is voltak jó helyen: ’93-ban - gyakorlatilag a nagy punkrobbanás előestéjén - három lemezre leszerződtette őket az Epitaph kiadó (vagyis az egyik legnagyobb rajongójuk, Brett Gurewitz a Bad Religionból) ahol már ott volt a Pennywise, a NOFX, a Rancid, és az az Offspring, akik egy évvel később elkészítették minden idők legnagyobb példányszámában elkelt független kiadós albumát. Az SNFU-nak viszont nem volt azonnal beazonosítható slágere, nem volt klipje, nem kerültek be a rádiókba - pláne nem az MTV-be - és így gyakorlatilag nem is nagyon tudtak kitörni az undergroundból. Azért az Epitaph által kiadott lemezek még így is elpötyögtek a fű alatt, összesen vagy kétszázezer példányban, ami most brutális számnak számítana, de a lemezmilliomos punkok között nagyon sovány volt akkoriban. A sikertelenség másik oka, hogy a zenekar a ’90-es évek elején már túl volt egy feloszláson, és az első reunion után sem nagyon tudott megszilárdulni a felállás, mivel a rock'n'roll életmódra visszavezethető problémák miatt folyamatosan cserélődtek az emberek a Ken Chinn (Mr. Chi Pig)-Marc Belke szerzőpáros körül.
Mr. Chi Pig az egész amerikai punk rock-színtér egyik emblematikus frontembere, a deszkások védőszentje, akinek évtizedeken átívelő kálváriájához képest a drogozó zenészekről szóló sztorik habkönnyű lányregénynek tűnnek csupán. Mr. Chi Pig jelenleg ötvenegy éves, de százegynek néz ki, vasággyal együtt harminc kiló, és a zenén kívül már mindent elvesztett, a fogait is. Gyermekkori traumái súlyos depresszióba, majd skizofréniába torkolltak, amit féktelen drogozással próbált orvosolni, szép lassan egyre lejjebb csúszott a lejtőn, néhány évvel ezelőtt pedig drogos hajléktalanként majdnem elvitte egy tüdőgyulladás. De ahogy mondani szokták: csalánba nem üt a ménkű, megfogyva bár, de törve nem, még mindig itt van, és most elérkezettnek látta az időt, hogy kilenc év kihagyás után egy újabb SNFU-lemezt szabadítson erre a kurva világra.
Ahogy az már lenni szokott egy-egy újjáalakulás kapcsán, itt is is voltak fanyalgó felhangok, hiszen ez a az első album, ami a zenéért felelős alapító gitáros, Marc Belke nélkül készült el, mivel Belke inkább már csak a rádiós karrierjére kíván koncentrálni. Mr. Chi Pig-nek nem maradt más választása, mint hogy rutinos csatalovakból és ifjú titánokból összehozzon egy új, működképes felállást, akik aztán irgalmatlanul feszes punkmuzsikát pakoltak a mester alá. Itt aztán tényleg nincs értelme nosztalgikus múltidézésnek: az SNFU 2013-ban is irtózatos nagy pofonokat osztogat!
A zenét valahogy úgy kell elképzelni, mintha a Bad Religion élén Jello Biafra próbálna kotkodácsolni. Chi Pig énekhangja jelentősen megkopott az évtizedek alatt, és valószínűleg a fogak hiánya sem könnyíti meg az artikulációt, de a jellegzetes stílusa még így is egyből felismerhető: néhol egy megvadult, ezoterikus sámánra emlékeztet, néhol meg azt a hadarva kántálós előadásmódot alkalmazza, ami a SOAD-os örményektől sem áll távol. Mert nem attól lesz valaki jó énekes, hogy van-e énekhangja, hanem hogy tud-e valami pluszt hozzátenni a zenéhez, Mr. Chi Pig pedig nem arról híresült el, hogy csak simán ráénekeljen az alapokra, hanem harcos partizánként ugrik fejest a zenébe, vigyorogva lubickol a habokban és harcol az elemekkel.
A zene vad, energikus, dallamos, tehát igazi SNFU. Nem egy állandó sablonra vannak ráhúzva a szarkasztikus, vagy éppen húsbavágó dalszövegek, hanem mind a tizenkét dal önálló, élesen elkülöníthető zenei pofával rendelkezik. A gitárok punkosan nyersek, hasítanak, és ha úgy adódik, akkor a színezéssel és a szólókkal sem spórolnak - a Savannah nevű metálzenekarból elcsaklizott gitáros, Sean Colig a túrások mellett még jó kis háttérvokálokkal is segíti a mestert. Az olyan dalok, mint a Morley, a Speed Weenie, a Crude Crude City, vagy a No Never nyugodtan nevezhetők tökéletes, tíz pontos punk rock szerzeményeknek. Egyáltalán nem csodálom, hogy Jello Biafrától kezdve az Edmonton-Felsőn csövező punkig mindenki áhítattal ejti ki az SNFU nevet - már aki ismeri egyáltalán.
Az új Bad Religion és a norvég rohadékok első albuma mellett ez is ott van a stílus idei gyöngyszemei között. Ha szereted a dallamos punk rockot, akkor az SNFU visszatérő albuma megkerülhetetlen számodra - ha nem szereted, akkor is!
Utolsó kommentek