Unhold
Gold Cut
2008
Subversiv Records
A post metal érdekes foglalatosság. Egyre többen művelik mostanában, többségükre kár a karaktert pazarolni, de vannak azért kivételek. A post metalt legegyszerűbben úgy lehetne definiálni, hogy a 10 évvel ezelőtti Neurosist keverik az Isis utazgatós témázgatásaival, esetleg kevernek még bele elektronikát meg prüntyügést, hogy kellően intelektüelnek tűnjön a megoldás. Viszont a jó post metal zenekarokban megvan az a többlet, ami a progresszív metálból már évek óta kiveszett, kábé azóta, mióta a dalok helyett a technikai villongások jelentik a progresszivitást. A post metalnak is ugyanaz a célja, mint a progresszív metálnak, csak itt nem a komplex villantások mennek, hanem sulykolják a dolgokat. Egy biztos: a post metál nem vidám zene, de nem is gyászos, hanem inkább olyan elgondolkodtató. Talán leginkább arra hasonlít, mint mikor lehányod a cipődet: nem esel miatta letargiába, de azért vigyorogni sem fogsz. Az Unhold is ilyen post metál.
A svájci Unhold annyiban különbözik a post metál tömegtől, hogy az Isis és a Neurosis mellett náluk még a Mastodon is játszik. Főleg hangzásban elég erősen, csaknem teljesen sikerült elsajátítani a Mastodon jellegzetes gitárkaparászását. A nyitó Big Slice a legjobb példa erre, bár nem annyira tömény, és nem annyira burjánzik a kreativitástól, mint a Mastodon, de a hangzás, és az attitűd tisztára az. A lassan begördülő Time Won't Tell kezdőriffje a lemez egyik legjobb pillanata, és a dal egyfajta állatorvosi lóként is szolgál a lemez megértéséhez, mert az egész albumot áthatja az Isis jellegzetes perceken át tartó témázgatása. Felmerülhet a kérdés, hogy mire jó az Unhold, ha csak nyúlni tudnak? Ez egyben az egész post metal legnagyobb problematikája is: mi a francnak van ez az egész, ha semmi mást nem tudnak csak az Isis, Neurosis témákat/atittűdöket/hangzásokat értelmezik újra? Persze lehet, hogy velem van a baj, de én szinte minden ilyesfajta zenéből csak az Isist hallom. De igazából mindegy is, lényeg hogy a zene jó, és bár a Gold Cut közel sem tökéletes, de van rajta legalább 5 istentelenül jó dal. 
Az énekes/gitáros Philipp Thöni hangját leginkább a Brent Hinds-féle idegbeteg ordítozós vonalba lehetne besorolni. A lassú vonszolós Zeroend-ben Nadja Stoller vendégeskedik, és egy egészen bizarr duett bontakozik ki kettejük között, a szépség meg a szörnyeteg. Az In Flamest meg a WMD-t leszámítva nem nagyon jöttek be nekem az ilyen női vendégénekesek, de itt egész érdekes lett a végeredmény. És természetesen tiszta női hang hallható nem a Nightwish-féle ária. A Commissioner tipikus post metál tétel, minden hasonló lemezen van egy ilyen szám, mikor egy apró riffből szép lassan kibontakozik egy dal, nagyon érdekes, bár 8 perc kicsit sok belőle. Vannak aztán dalok amik kicsit gyengébbnek tűnnek a Sugarbread vagy a Hunger Doesn't Learn nekem nagyon sematikus, gyenge Mastodon utánérzés mindkettő.
A lemez legjobbja a fáradtan lustán mászkáló doom-os Crowded Hearts, amiben a Neurosis világfájdalma üti fel a fejét, súlyos. A legjobb gitártémákat a záró Dry Rivers And Cold Stars rejti. A szokásos lassú kibontakozás után egymás kergetik a jobbnál-jobb riffek, érdekes hogy a post metálban nincsenek szólók, talán azért is, mert az egész egy folytonos megtekeredett gitárszóló. Nem a legeredetibb zene, de nagyon hallgatatja magát, még mondjuk egy átlagos thrash metál lefárasztja az embert, addig az átlagos post metál nem. Mert olyan furcsa. Aki szereti a Mastodont az Isist, kiegészítve doom/stoner felhangokkal annak érdemes kipróbálni, azt azért nem mondanám, hogy amíg nem jön az új Mastodon, addig ezzel ki lehet bekkelni, de nem egy elveszett zene az biztos.
Unhold-Big Slice
Utolsó kommentek