Grand Magus
Iron Will
2008
Rise Above Records
Valami bűzlik Svédországban, ez most már biztos. Azon már nem csodálkozik senki, hogy a svédeknél az egy főre jutó jégkorongozók, és zenészek száma magasabb az átlagosnál, de hogy az énekesek tekintetében is klasszisokat termelnek ki, ez már tényleg több a soknál. Ott van például a Spiritual Beggars, ahol a régi énekes Spice is isten volt, a mostani énekes JB pedig egyenesen istenkirány, ezért is furcsa, hogy miért engedi Mike Amott az asszonyt vernyákolni az Arch Enemyben, mikor a svédeknél minden bokorban énekesek vannak. Na, mindegy. Viszont a jelenlegi Spiritual Beggars énekes Janne "JB" Christoffersson eredeti bandája a Grand Magus is istenkirály, az idei lemezük meg különösen.
Bár sokan doom metálnak tarják a mágust (nem, nem Verebesről van szó), nekik a szavukat se higgyétek, a doom legfeljebb a korábbi anyagokra vonatkozhatott. Nekem a doom metál a Reverend Bizarre félórás búvalbaszott, elszállt, végletekig elnyújtott nótáit jelenti, és nem a klasszikusok szellemében fogant ősi subidubi hard rockot. Igen, a thrash után a hard rockot is a svédek mentik meg, persze itt nem a rádió vezérelt zongorás-vernyákolós hard rockról van szó, hanem a 70-es évek dübörgő, misztikus, borongós mindent elsöprő zakatolós, Black Sabbath által kijelölt csapásirányáról, megspékelve nordikus momentumokkal.
Az énekes JB a klasszikus hang, mintha egy hegy tetejéről nyomná olyan erőteljes, és bármit kiénekel, viszont nem megy át abba a power metálos gonosztörpés megközelítésbe, amitől minden rendes ember kimenekül a világból. Hiteles méltóságteljes férfias hang. A dallamaiban néhol ott van Ozzy, de a hangszín inkább egy megfontolt Gillan, nagy kedvencem a Silver Into Steel, amiben az akusztikus kezdés után hihetetlen nagy Purple-hangulat van, elsősorban az ének miatt. Ráadásul JB nemcsak vokálozik, de gitározik is a GM-ben, igazi polihisztor a csávó.
A zene mélyen a 70-es években gyökeredzik, a hangzás inkább az Ozzy utáni Sabbath, mocskos súlyos horzsolós gitárok, meg a klasszikus egyenes vonalú gitárszólók búgnak bele a végtelenbe. Főleg a nyitónótában megy ám olyan szólózás, hogy az ember csak kapkodja fejét. Meg a Fear Is the Key is rendelkezik egy olyan sodró lendületű riffel, amit nem nagyon lehet a fejből kiverni. A címadó sulykolós tempójával, és csipetnyi pátoszával szintén nagyon pöpec, akárcsak a tempós The Shadow Knows, vagy a sírós-gitáros Self-Deceiver. Akinek bejön a Spiritual Beggars az ezzel a zenével sem fog tévedni, és nem csak JB miatt.
Egyben van az egész, ugyan van néhány részlet, ami nem jön be annyira, de összességében teljesen rendben van a dolog, és még jól is lehet rá vezetni. Aki szereti az ilyesfajta veretes muzsikát, az a Grand Magus meg a Spiritual Beggars mellett mindenképpen ismerkedjen meg a régi SB-énekes bandájával, mert a Spice and the RJ Band tavalyi The Will lemeze szintén a modernkori ősrock kellemes pillanatai közé tartozik. Csak aztán nehogy mérgezést kapjon valaki a sok svéd zenétől. Összecsengnek dalunkban a sorvégek, lesznek itt még dánok is meg norvégek.
Utolsó kommentek