Minden rendes zenével foglalkozó blog készít ilyen tájban év végi összefoglalókat, de mivel ez sosem volt egy rendes blog, itt ilyen nem lesz addig, amíg az összes 2008-as lemezt nem sikerül megismernem, tehát fél év, de inkább soha. Viszont ezt kárpótlandó álljon itt egy kis post-hc körkép 2008-ból, a teljesség igénye nélkül. Reményteljes versenyzők, meg reménytelenek.
A tanulók
La Dispute
Somewhere at the Bottom....
2008
No Sleep
A lemez teljes címe:Somewhere at the Bottom of the River Between Vega and Altair. A michigani La Dispute meglehetősen formabontó zenét játszik: egyrészt, megtalálható benne az összes "post" előtaggal jelölt stílus, a post-hc-tól a post-metálon át, egészen a poszt-pukiig minden, másrészt a muzsikában ott rejtőzik az indie-ként aposztrofált rejtélyes nyafogó borzalom. Az összkép furcsaságát tovább súlyosbítja az énekes Jordan Dreyer, aki igazából nem is énekesként üzemel, hanem sztorizó mesemondóként szavalja/ordítja az emberi természet furcsaságait bemutató dalszövegeket. Az érzelmektől túlfűtött hang jól illeszkedik a hol prüntyögő, hol bekeményedő post-rock témákhoz. Dreyer vokalizálása olyan, mintha egy filmben ő lenne a narrátor.
A lemez mindenképp egy különlegesség, de 51 perc kicsit sok belőle. Dacára annak, hogy tele van jobbnál-jobb témákkal élvezhetősége igencsak hangulatfüggő. A New Storms for Older Lovers vége egészen hátborzongató, igazi scremo alapvetés, Damaged Goods főriffje szintén ütős, az Andria ugyancsak rendben van, de a jó pillanatok között néha úgy tűnik túl sok a maszatolás, néha meg nem. Legközelebb jobban le kéne nyesegetni a kiálló dolgokat, mert gyakran elkalandozik a figyelem. Ettől függetlenül kötelező.
Final Fight
Half Head Full Shred
2008
No Panic
A Final Fight némileg kilóg az összeállításból, hiszen náluk még a hagyományosabb hc-attitűd,-és hangzás dívik, de a dalszerkezetek szempontjából már ők is a post-hc refrén és verze nélküli országútján kolbászolnak. Az énekes itt is az erőlködős screamo vonalat preferálja, úgy bömböl, hogy képtelenség megállapítani, hogy most egy jó ordibátor rosszul énekel, vagy egy jó énekes rosszul ordibál. Ez a második nagylemezük, és a 12 dal fele simám jó, az énekes tolja a dallamos kiabálást alatta meg néhány helyen egész jó témák bukkannak fel. A Ruiner-féle jóságot, vagy a Wilhelm Scream-féle pusztító zsenialitást még nem érezni rajtuk, de az biztos, hogy az Exhausted témáit nem könnyű kiverni a fejből, és a belassult sírós gitáros Day 53 is egészen kiváló. Még lehet belőlük valami. A videóban meg papucsban, szandálban, mezítláb nyomják a belassult hc-t, aki nem ismeri a zenét, az sokat nem fog érteni belőle, de talán hátha, és nem is annyira belassult, hiszen azért a lemez zöme tempós gitárgazdag szerzemények sokassága. Közel sem tökéletes, de nagyon ígéretes.
A megfontolt bölcs
Burst
Lazarus Bird
2008
Relapse
A svéd Burst-öt már nem ragadja el annyira a fentiekre jellemző lelkes csapongás, hiszen régi kocsmabútorok ők post-hc körökben. Igazából ez már nem is annyira post-hc, hanem inkább post-metal (ultimate post metál definíció), a zene itt már szinte teljesen letisztult: a vadság helyett a súly, a progresszió, és a pszichedelia vette át a főszerepet, persze a zene ettől még nagyon is ütős maradt. Az énekben már nem annyira tűnnek fel harcos hc-s kiabálások, még az előző két versenyzőnél gyakran az volt az érzésem, hogy elkapta őket a hév, és nem is céloznak, csak lőnek, addig a Burst-nél profin végigviszik a támadásokat, és ziccerig kidolgozzák a helyzeteket, mert helyzet nélkül nincs gól, ugyebár. Minden egyezik, minden profin a helyén van; a riffek gyalulnak, változatos sokszínű hangszerelés, a hosszabb andalító pszichedelikus elszállások sem csapnak át unalomba.
Az előző Burst lemezhez képest talán egy kicsit nagyobb teret kapott a gitáros Robert Reinholdz visszafogott dallamos éneklése, és mintha Linus is egyre változatosabban bömbölne, de igazából nem történt lényegi változás, akinek bejött az Origo az ezt is imádni fogja. Káoszos, sokszínű, zajos, dallamos, felkavaró. A Burst azon kevesek közé tartozik a post-metálon belül, akik a saját útjukat járják, és nem az ezerszer lerágott Isis, Neurosis témákat hasznosítják újra meg újra. Jó nekik.
A vadállat
Norma Jean
The Anti Mother
2008
Solid State Records
Akárcsak az előző Norma Jean album, az új The Anti Mother is a sztárproducer Ross Robinson irányítása alatt készült. Ross Robinson számtalan bűne mellett (Limp Bizkit, Slipknot) azzal is dicsekedhet, hogy annak idején a Machine Head-ből is sikeresen kiölte a dögöt, szóval az volt itt a nagy kérdés, hogy RR mennyit tud rontani a NJ-n, de mivel az RR előtti NJ-t nem ismerem, csak egy borzalmas rossz szóviccel tudom lezárni a mindig központi producer-kérdést: nem Ross a lemez. Engem különösebben nem érdekel sem a sztáredző, sem a vendégjátékosok (Moreno, Hamilton, Rever), se a nagy hype, és Billboard-helyezés sem, mert egy zene nem a körítéstől lesz jó, még csak nem is a hangzástól, hanem attól, hogy jók-e a dalok vagy sem. A dalok pedig jók, nagyjából. A karcos hangzás belemászik az ember arcába, az ének meg a szokásos screramo-s ordibálás, és bár a Norma Jean nem egy Burst, de azért a Surrender Your Sons... vagy a Robots: 3, Humans: 0, nagyon tuti szerzemények. A Murphy Was an Optimist pedig talán a legjobb, de igazán azért jó hallgatni a lemezt, mert az energia-szint elképesztően magas, és annak ellenére pusztít, hogy gyengébb pillanatok is vannak rajta. Néha kicsit fogatlan az oroszlán, néha árnyékra vetődik, és csak a hangja nagy, de az biztos, hogy az And There Will Be a Swarm of Hornets 2008 egyik legkirályabb kezdőriffje, egyszerűen letépi a fejet.
Érdekességként még női vokál is található néhány dalban, a Birth of the Anti Mother-ben olyan, mint mikor a filmekben a pon-pon lányok rázzák a pon-pont a rögbi meccsen, és énekelnek hozzá. Valószínűleg Robinson ötlete lehetett az amerikai életérzés ezen manifesztációját beilleszteni a lemezre, illik hozzá, nem rossz, csak elsőre furcsa. A Robots: 3, Humans: 0, pedig az a dal, aminek az írásába belefolyt Chino Moreno is.
Utolsó kommentek