Children
Hard Times Hanging At The End Of The World
2009
Kemado Records
Több oka is van annak, hogy manapság miért nem érdemes kortárs thrash metált hallgatni. Leginkább talán azért, mert mostanában minden kaliforniai kölyökzenekar azzal szórakozik, hogy előkaparják a padlásról a 80-as évek dress code-ját, ujjatlan pólóban megéneklik a világégést, egymásra dobálnak néhány klasszikus Exodus és Testament riffet, és már szerződést is kapnak valamelyik izmosabb független kiadótól. A nagy számok törvénye alapján biztos becsúszik egy-két jó zenekar is a kaliforniai tömegtermelésben, de ahányszor hallom valamelyiket, mindig összefolynak a zenekarok, se ízük, se bűzük. Valószínűleg a Children felett is elsiklottam volna, ha nem progresszív thrash-ként aposztrofálják őket valahol, és progresszivitás ugyan nem nagyon van bennük, de thrash az ott van, nem is kicsit. Legegyszerűbben talán úgy lehetne leírni a Children zenéjét, mintha a 83-as Metallicában Tom Araya énekelne.
A New York-i Children bemutatkozó anyaga gyakorlatilag az első két Metallica lemez szellemében íródott: a Kill 'Em All energiája és intenzitása, a Ride monumentalitása, meg a riffek, meg a szólók, orrvérzésig. Eddig egy önjelölt Metallica szakértőnek mutattam meg a Childrent, aki jól le is szarozta őket, pedig egyértelmű nyúlások nincsenek benne, csak a hangulat, meg az energia, meg a riffek, meg úgy minden. Néhány éve voltak német zenekarok is (Paradox, Perzonal War) akik szintén ki nem adott Metallica számokat játszottak, és nekem azok is tetszettek, és szerintem, aki túlteszi magát azon, hogy nem ez a világ legeredetibb zenéje, és szereti az első Metallicát, az be fog tőlük fosni. Természetesen nincs Metallica színvonal, de a dalok nagyon jók, és ezerszer inkább ez, mint a különböző thrash legendák állandó visszatérései.
Már a kezdés is bivalyerős, a majd 10 perces Advanced Mind Control igazi nagyterpeszes, ökölrázós jóság, gyakran visszatérő ismétlődő seggberúgás, a Nuclear Bummer szintén állat, itt a speed, és thrash témák mellett feltűnik némi Maidenes galoppozás is. A lendület csak a címadó számban esik vissza, ami ilyen akusztikus bontogatás, de ezt is annyira belengi a Metallica szelleme, amennyire csak lehet. A lemez legerősebb fenevada a Subterranean Cities, ami már a kezdéssel ledönti az embert, aztán jön egy dobbreak, és a riffek lecsapják az ember fejét. Felesleges is túl spirázni a dolgot, a Children egyszerűen szétrúgja mindenkinek a kibaszott seggét! A hangzás lehetne egy kicsit bikább is, de nem vészes a dolog, nyilván egy ismeretlen zenekar sufnikiadónál megjelent lemezétől nem kell bombasztikus hangzást várni.
Az év eddigi legjobb bemutatkozásához jön még az év legviccesebb klipje is. Mondjuk nem ez a legjobb szám a lemezről, egy kicsit ki is lóg a többi közül, talán azért ezt választották, mert ez a legrövidebb, de legalább röhögni lehet rajta. A zenekar tagjai valószínűleg nem teljesen komplettek, de ez nem von le semmit klip értékéből, van itt minden: prémium-kategóriás dobcucc spéci dobverővel, erdőben gitározva rohangálás, meg minden, ami kell.
Utolsó kommentek