Cardinals Folly
Orthodox Faces
2009
Ha finnekről van szó, mindenkinek csak a kirakatban levő kiscserkész pukimetál zenekarok ugranak be, mint a Nightwish, Sonata Arctica, Stratovarius, meg az egyre unalmasabb Children of Bodom. Még a finn köztársasági elnök is a Nightwish volt énekesnőjét emlegeti, mint Finnország hangját, holott a pátoszos operázásnak semmi köze nincs a finn néplélekhez. Az igazi finnséget sokkal jobban megtestesítette a Reverend Bizarre, és természetesen az igazi finn hang mindig is Sir Albert Witchfinder csodálatos orgánuma marad. Az RB-nek ugyan már rég vége, de korszakalkotó hatása nem múlik, hiszen egyre csak jönnek a finn undergroundból a Reverend örökségét ápoló zenekarok: először volt ugye a csodálatos The Wandering Midget, most pedig itt van a jó kis Cardinals Folly. Egyiket sem fogja ismerni soha senki, de ettől függetlenül ők a legjobb finn zenekarok.
Klasszikus trió felállás, klasszikus delíriumba menekülő misztikus finn hangulat, az énekes stílusa pedig egy az egyben a Witchfinder-iskolán csiszolódott. Ez már a második EP-jük, az első nem egy nagy durranás, de itt már egyértelműen szintet léptek, és erőteljesen mocorog bennük valami. A négy dalból az első, egy rövid hangulatfokozó intró, majd megszólal a légvédelmi sziréna, felzúgnak a harangok, és kezdetét veszi a pusztítás, amit csak a szesztől felbátorodott finnek tudnak okozni. Döngölős, néhol szögelős riffek, doom-os lassulások, hangulatos szólók, kiállások, és egy komor, néha hamiskás, méltóságteljes férfias énekhang. Egyedül talán a They Found Atlantis eleje lapos egy kicsit, de 1:30-nál ott is bekúszik egy akkora riff, hogy rosszat arra sem lehet mondani. Két dal is eléri a 10 perces intervallumot, de egy finn doom zenekarnál ez már-már alapkövetelmény.
The Third Bardo
I'm Five Years Ahead of My Time
1967
A The Third Bardo nem volt egy hosszú életű zenekar. Felvettek néhány számot 67-ben, aztán szépen feloszlottak, talán az énekesnek még volt 1-2 szólólemeze, de amúgy se kép se hang. Meg nem értett zsenik voltak ezek is, le sem szarta őket senki, csak mikor a hetvenes évek elején egyre több válogatáson voltak rajta, mint meghatározó akármik. Leginkább pszichedelikus gárázsrockként szerepelnek a nyilvántartásban, de nekem valahogy mindig a westernfilmek ugranak be, mikor hallom például a My Rainbow Life-ot. Olyan spagetti-western hangulata van a zenének: szőrösen lovagolni a sivatagban, vigyorogva belehugyozni a kanyonba, terpeszben állni és hunyorítani a párbaj előtt, cigi a szájban, töltény a tárban, egy villanás és a kiszáradt föld mohón issza a friss vért. Hétvégi westernfilm-maraton szünetében tökéletes átvezető a harmadik Bardo.
Állandó dezsavüm van tőle, mintha valahol már hallottam volna, pedig nem is. Mentes a kort jellemző beatzenés infantilizmustól, iszonyatosan sötét, borult, vadóc, rockos, hippis. Csak öt daluk van, de az egytől-egyig mestermunka.
Utolsó kommentek