A sok kommersz szarság után, ideje visszadöcceni az underground kellemes bűzébe. Két gyöngyszem, amit eddig nem ismert senki, és ezután sem fog, hiszen 10 perces számokkal nem lehet befutni. És tényleg nem menőzésből írok olyan zenékről, amiket 1-2 ezer emberen kívül senki nem ismer a világon, hanem mert királyok.
The Drowning
When The Light Was Taken From Us
2006
Casket Records
A The Drowning legutóbbi albuma joggal lett méltatva, de vajon mi a helyzet az első lemezzel? Hát, nagyon alap az is. A hangzás még inkább minimál, néhol kifejezetten erőtlenek a gitárok, de néhány hallgatás után már egyáltalán nem zavaró. Ami lényeges különbség a tavalyi lemeztől, hogy sokkal erősebb a billentyűs befolyás, szinte minden dalban van 1-2 effekt, meg ilyen filmzene-szerű hangulatos atmoszférikus aláfestő valami, nem az a bugyborékolós szinti, hanem az a színezős fajta. Lényeges különbség még, hogy szinte minden dalban előjön a fátyolos dallamos refrén.
A zene itt is a korai Paradise Lost és My Dying Bride vonalon zajlik, nem annyira hibátlan, mint a This Bleak Descent, de minden második dal fasza, ami egy bemutatkozó anyagtól igencsak dicséretes. A nyitó Devoid Of Light a lemez legjobbja, tipikus doom nóta, harangzúgással szélfújással, és a lemez legjobb riffjével. A két gitáros igencsak jól keni a dolgokat, nem sokat trükköznek, inkább csak egyszerű kaszabolást prezentálnak, de itt elsősorban az atmoszférán van a hangsúly, a TDB azért sokkal riffesebb volt. A Host Of Files és az Abstract Eden már előrevetíti a későbbi zsenialitást, de még érezni, hogy néha nem tudják mikor kéne abbahagyni, még viszi őket a fiatalos lendület, olyan kiforratlan az egész. Az utolsó számban már nincs is hangszer, csak elektronikus bizbaszok, talán ezt hívják ambientnek, vagy minek. Nem az a tipikus elektronikus szeletelés, hanem inkább olyan nyugodtabb bitek háborúja, amire a sznobok szoktak héderezni.
The Wandering Midget
The Serpent Coven
2008
Eyes Like Snow
A The Wandering Midget egy fiatal finn zenekar, és mikor először szembesültem munkásságukkal rögtön arra gondoltam, hogy ezek vagy kiadatlan Reverend Bizarre dalokat játszanak, vagy ez nem más, mint a Reverend Bizarre álruhában. Ugyanaz a koszos retro hangzás, ugyanaz az attitűd, ugyanaz a zene, ugyanúgy előre van tolva bőgő, ugyanaz a klasszikus trió felállás, és az intróként funkcionáló Pillars Of Sapiris kivételével minden dal 10 perc körül mozog. Szó sincs azonban szolgai másolásról, inkább csak a hangulatot vették kölcsön híres-neves honfitársaiktól.
Lassan hömpölygő monumentális ősrock ez, a szakemberek érzékkel nyúlnak a műszerekhez, és ahogy felhangzik a Taynia első riffje, a rockzene ősi megfejthetetlen, mindent elsöprő ereje dübörög a hangfalakból. Az énekes hangja leginkább egy orrhang-mentes csatába induló Waszlavik Gazemberre emlékeztet, tehát ez is tiszta Reverend Bizarre. A dalszövegek fantasy ihletésűek, de nem a nagyszakállú varázslós, hanem inkább a Cthulhu vonal. A Taynia énekdallamai egészen fantasztikusak, és a refrént napok óta nem bírom kiverni a fejemből, ráadásul még röhögni is lehet rajta. A Taynia még rendelkezik egy pöpec gitárszólóval, némi jammelős résszel, majd a nyolcadik percnél olyan témázgatást vezetnek elő, hogy aki arra nem headbangel, az nem is tudom, hogy micsoda. És nem kivagyiságból 10 percesek a számok, hanem mert innen tényleg nem lehetett semmit sem kihagyni, minden hangnak megvan benne a helye, így kerek, így egész.
A másik hatalmas nóta a Family Curse, ahol az akusztikus kezdés és a borzadályos folytatás után kb 1.40-nél bejön egy ultimate kolompolós riff, az a tipikus nagyterpeszes, padlást leszakító. Hatalmas egy nóta, főleg az első 5 perc. Sajnos a többi dalban már nem ilyen magas a színvonal, nincs velük semmi baj, ezek is érzéssel megírt lassan hömpölygő, néhol begyorsuló, riffekkel odabaszós kompozíciók, de hiányzik belőlük a Taynia és a Family Curse zsenialitása. Hangulatos ősrokk hangszerek, néhol kissé pszichedelikus a hangulat, ziccerig kijátszott dalok, de igazából csak 15 perc van a lemezen, ami hibátlan, de az legalább nagyon.
Egy újabb finn zenekar, akik a próbaterem mélyén bepálinkázva csináltak egy külön világot maguknak, ahol egy dalnak csak akkor van vége, mikor az utolsó szuszt is kipréselték belőle, ha 13 perc, akkor 13 perc. Még nem tökéletes, de nagyon igéretes. A lemez csúcspontját ne úgy hallgassátok meg, hogy odafigyeltek rá, hanem csak indítsátok el a háttérben, és engedjétek, hogy a muzsika szép lassan bekússzon a fületekbe, és az orrotokon keresztül kipréselje az agyatokat. Akinek ez a zene nem érinti meg a lelkét, azzal tényleg komoly gondok vannak.
Utolsó kommentek