Charred Walls Of The Damned
Self-titled
2010
Metal Blade
Nem gondoltam volna, hogy a műfaszokkal handabandázó idióta Rammstein-en kívül, van még manapság olyan rock/metál zenekar, aki kimutatható eladást tud produkálni az államokban, de a Charred Walls of the Damned (a továbbiakban csak CWOTD) azonos című bemutatkozó albuma, a hatodik helyen robbant be a Billboard friss hús listájára, és ez azért már figyelemreméltó dolog, főleg úgy, hogy egy ízig-vérig klasszikus metál lemezről van szó. A CWOTD minden poszton egy metál klasszist vonultat fel: Richard Christy és Steve DiGiorgio személyében itt van Chuck Schuldiner utolsó lemezének ritmusszekciója, akik külön-külön még vagy 3 Death lemezen játszottak, ez testvérek között is minimum 4 zenetörténelmi klasszikus. Az énekes az a Tim Owens, aki a Judas Priestbe és az Iced Earthbe is megváltóként érkezett, de csak citrompótlóként üzemelt, mert mikor Halford és Barlow visszatért, akkor úgy baszták ki érdemei elismerése mellett, mint a macskát szarni. A gitáros pedig az újhullámos hörgős-morgós amcsi bandák kedvenc producere: Jason Suecof, aki a legjobb Trivium lemezt is pátyolgatta. Nem szívesen szakítom meg a senki által nem ismert zenekarok sűrűjét, de néha időt és figyelmet kell szentelni az ilyen celeb-metál lemeznek is.
Az albumon minden dal és szöveg a dobosfőnök szerzeménye. Richard Christy az elmúlt években bekerült Howard Stern rádiós csapatába –gyakorlatilag celeb lett az államokban - talán ennek is köszönhető a Billboard helyezés, talán nem, mindenesetre, a lemez simán hiánypótló. Hiánypótló azért, mert ugyan az elmúlt 10 évben tömegével ömlöttek a progresszív zenekarok, de néhány Tool, Mastodon, Cynic, Nevermore lemez kivételével nem nagyon volt semmi érdemleges dolog, a Control Denied lemez óta. A CWOTD semmiképpen sem lesz klasszikus, de egy nagyon korrekt album, megvan benne az a plusz, ami a jelenlegi technikás post-Death zenekarokból hiányzik. Mert az Arsis, Obscura, Divinity és társai nagyon jól elsajátították a komplex/prog/death/fasztudjami alapjait, de valahogy a művészi ihlet nagyon hiányzik belőlük. Christy egyébként még az Iced Earth-ben is együtt játszott Ripperrel, meg a bass boss-szal, és a zenét is leginkább úgy lehetne leírni, hogy a Control Denied keveredik az Iced Earth jobb pillanataival. Ripper a klasszikus metálos sztenderdeket tolja, szerencsére sikoly nem nagyon van, nyújtások meg hajlítások viszont annál inkább.
Ripper sosem volt a kedvencem, elsősorban a szétsivalkodott, dallamoktól mentes Jugulator miatt, a másik Judas lemezt már meg sem hallgattam, és a Christy, DiGiorgio, Ripper segedelmével elkészült Iced Earth lemezt sem, mert az IE-t elkönyveltem egylemezes zenekarnak. Viszont amit itt énekel a Ripper, az nagyon fasza, simán a legjobb, amit eddig csinált. Bár a bérénekes-titulust ezúttal sem fogja lemosni magáról, hiszen minden énekdallamot Christy írt.
A zenén egyértelműen érződik a kései Death hatása, nyilván Christy nem egy Schuldiner, de rengeteg olyat tanulhatott a mester mellett, amit tanulni nem lehet. Itt is ugyanolyan dobos erőfitogtatással kezdődik a lemez, mint az utolsó Death albumon, a Fear in the Sky-ban pedig feltűnik a Spirit Crusher csipegetős része, és számos helyen tetten érhető a Death öröksége. Himnikus komplex dalok, a kezdőriffek mindenhol karmolnak, a zenészek teljesítményét pedig felesleges minősíteni. Christy és DiGiorgio alapból iszonyatos, és Suecof is jól teszi a dolgát, a The Darkest Eyes szólójára Schuldiner is elégedetten bólintana. Azért milyen furcsa, hogy a Stern-showban időnként pucéran bohóckodó Christy milyen irtózatos, súlyos témákat írt.
A zene 10 pont, az ének 9. Az első klip a Ghost Town-ra készült, én nem ezt választottam volna, de végül is mindegy, bármelyik dal lehetne, úgysem adják le sehol. Érdemes beruházni a limited edition-re, mert jó Metal Blade-es szokás szerint van hozzá egy bónusz DVD az album készítéséről.
Utolsó kommentek