Soilwork
The Panic Broadcast
2010
Nuclear Blast
A Soilwork kapcsán a leginkább kardinális kérdés Peter Wichers személye, hiszen a tékozló gitáros most visszatért, és mivel a legjobb Soilwork számokat mindig is ő írta, fennállt a lehetősége annak, hogy az új album nem lesz olyan hurkatöltő, mint az előző. Hosszas tanulmányozás után megállapítható, hogy Wichers sem tudta kicibálni a zenekart a langyos középszerűségből. A Panic Broadcast mintha az előző lemez folytatása lenne, új Figure Number Five, vagy Steelbath Suicide után itt ne is kutakodjon senki; az unalmas elcsépelt témák sokaságát Björn Strid jellegzetes kilátástalan énekhangjával próbálja emlékezetessé tenni, csekély sikerrel.
A Soilwork egyik legnagyobb baja, hogy az énekesnek már annyiszor mondták a nyálgép szakújságírók, hogy milyen jó a hangja, meg hogy mennyit fejlődött, hogy már ő maga is elhitte. Nem akarok mélyebben belemerülni zeneelméleti fejtegetésekbe, de az szerintem teljesen egyértelmű, hogy a csávó hosszú évek óta ugyanazt a 2-3 hajlítgatást használja, a refrénekben pedig kifejezetten kappanszerű hangokat hallat. Ha valaki még mindig nincs tisztában a halálhörgés verzében, köcsögének refrénben-szakkifejezéssel, akkor elrettentés gyanánt nyugodtan lehet próbálkozni az utolsó két Soilwork produktummal. Akinek ez a dallamos énekhang tetszik, annak már tényleg elemet kéne cserélnie a hallókészülékben! Hirtelen nem is tudnék dönteni, hogy melyik refrén a legidegesítőbb, de a döntőben tutira ott van a Night Comes Clean, amit más szöveggel mintha már többször is eladtak volna. Zeneileg is egyhelyben topogás van, ugyanazokat a riffeket rágják újra meg újra. A Soilwork viszont nem az a zene, mint az AC/DC, vagy a Motörhead, ahol nem zavaró az önismétlés.
Ha göteborgi-vonal sikeresebb csapatait nézzük, akkor az In Flames legutóbbi lemeze is távol áll a tökéletestől, de nekik legalább bejöttek a modernizációs törekvések. A Dark Tranquillity és a Soilwork (szoliwork) viszont megragadt egy adott szinten, zeneileg egyre unalmasabbak, egyedül a rideg futurisztikus hangulat maradt meg a korai évek zsenijéből, de azt meg minek? Utálok ilyet mondani, de régen tényleg minden jobb volt.
Az album egyetlen pozitívuma Two Lives Worth of Reckoning, ami tényleg egy jól összerakott esemény, és a refrén is tényleg jó, az a dal talán felférhetne egy Best Of Soilwork lemezre. A megklipesített Deliverance Is Mine is elmegy szódával, de a többi dal egyszerűen reménytelenül béna.
Utolsó kommentek