The Sade
Damned Love
2011
Go Down Records
Régebben mindig úgy voltam vele, hogy az olaszokhoz nem illik a rockzene, mert valahogy a talján karakterisztika nehezen összeegyeztethető metállal. Azért, mert csak. Jó, van a sárkánymetál Rhapsody, de az is inkább valami metál mázba bugyolált bizarr italodisco, mintsem hogy rakkendroll. Az elmúlt években viszont egyre több minőségi olasz zene bukkant fel, mint mondjuk az At The Soundawn, az OJM, a Void Generator, vagy a kultikussá vált válogatásokról már jól ismert Sancta Sanctorum, vagy éppen a Gandhi's Gunn, és most itt a The Sade debütáló albuma is. Szóval egyre inkább úgy tűnik, hogy az olaszok a catenaccio-n, meg a macskák megzabálásán kívül, még a rockhoz is konyítanak valamelyest.
A padovai The Sade egyszemélyes mozgatórugója az OJM gitáros Andrew Pozzy, aki itt már nemcsak a dalokat írja és gitározik, hanem az énekesi feladatokat is magára vállalta, mivel hosszas keresgélés után sem sikerült normális vokalistát találnia a bandába. A ritmusszekció összeállítása már sokkal egyszerűbb volt, hiszen csak szétnézett az olasz tribute bandák körül, és egy Motörhead tributeből leakasztotta a basszert, egy Scorpions tributeből meg a dobost, és már kész is volt az új banda, amely eredetileg azért jött létre, hogy Pozzy egy kicsit tudja gyakorolni a gitározást, miután az OJM-ben a bőgőről gitárra váltott.
Ahogy fentebb is hallható, a Damned Love-on alapvetően rock and roll található, méghozzá leginkább a Lemmy apánk által kitaposott út, tehát a mocskos, pörgős, vadállat, beleszarós fajta. A zene nem annyira gyors és szélsőséges, mint a Motörhead, hanem jóval szellősebb, és ebből kifolyólag könnyedebben is befogadható. Nincs túlbonyolítva a dolog, de még véletlenül sem arról van szó, hogy csak egy bevált sémát ismételgetnének: a rockabillys témáktól kezdve, a klasszikus riffelős dolgokon át, egészen a bluesig széles a skála, és egy gyengébb dalt nem találni a 13 között. A lemez borítója mondjuk elég szutyok, de ettől függetlenül az album ott van az idei év legjobbjai között.
Andrew Pozzy fátyolos, kissé darkos/gótos énekhangját szokni kell, de annyira hangulatos az összkép és a zene, hogy könnyedén túl lehet lépni az ének hiányosságain. Néhol aztán feltűnnek billentyűs részek, vagy épp herfli a Dead Man's Bones végén, a záró Alcoholizer pedig egy gigantikus, pöpec, odabaszós sztóner himnusz, a világűrrel beszélgetős fajtából. A klip a Deaf Love-ra készült, ami az album talán legvisszafogottabb dala, ez inkább ilyen klasszikus letisztult rockos cucc, a lemez azért ettől jóval zabolázatlanabb.
Utolsó kommentek