Gallows
Gallows
2012
Venn Records
A tavalyi évben szépen kapták a gyomrosokat a hazai Gallows-rajongók, hiszen már le volt kötve a zenekar első magyar koncertje az Azfesztre, mikor is jött a hír, hogy a legszimpatikusabb és egyben legfaszább hazai fesztivál beleállt a földbe. Néhány hónap múlva pedig jött az újabb sokkhatás, hiszen az új album munkálatai közben olyan szintű zenei nézeteltérések alakultak ki a Carter tesók között, ami ahhoz vezetett, hogy Frank Carter kilépett a Gallows kötelékéből. A végső csapást az új énekest bemutató, és az új albumot felvezető EP jelentette, ami meglehetősen gyenge lett, és félő volt, hogy ezzel tényleg vakvágányra került az angol focihuligánok dicsőséges pályafutása.
Az új énekes Wade MacNeil, az Alexisonfire egykori gitáros/énekese, aki dühösnek ugyan dühös, de énekesnek nem nagyon mondható, hiszen általában egy hangon üvölti végig a dalokat, és az EP-n a zene mellett ő is borzasztóan unalmas volt. Szerencsére a nagylemez azért sokkal jobb lett, mint amint előzetesen várni lehetett. Teljesen egyértelmű, hogy a Gallows maradt a helyes vágányon, még Frank Carter csak pazarolja a tehetségét nyálrockos Pure Love hamarosan megjelenő első albumán.
Nem lenne szerencsés az új Gallowst a korábbi lemezekhez hasonlítani, hiszen a Grey Britaint a legvisszafogottabban is csak úgy lehet jellemezni, hogy minden idők legjobb punk albuma. A stílus kereteit szétfeszítő, kísérletező mégis hagyományos, egységes köntösbe csomagolt, laza koncepcióval átfogott hibátlan dalok gyűjteménye, ami hangzásban is porrá zúzta bármelyik kortárs metál albumot, hát persze hogy minden elvérezne vele szemben. Azt már nem is mondom, hogy a tavalyi angliai zavargások tükrében a Grey Britain mennyire hátborzongató, és simán olyan, mint az utca által megénekelt modern prófécia.
Szóval ha mellőzzük az összehasonlításokat, akkor bizony a self-titled album remekül sikerült. A jól megszokott disszonáns zaj, az utcán ordibáló tömeg, és a hangszerboltban örjöngő focihuligánok visszatértek. Már az első hangok után azonnal felismerhető a Gallows-stílus: penetráns gitárok, a punk őszinte suttyóssága, megvadult csordavokálok, és egy elmebeteg énekes. Wade MacNeil hangjában nincs túl sok változatosság, hiszen gyakorlatilag hangja sem nagyon van, és ugyanabban a tónusban vonyítja végig a lemezt, de azt a kicsit ami van, azért elég jól beosztja. Carter annak idején egy igazi punk-pacsirta volt, ezzel szemben most egyedül a csordavokáloknál és a refréneknél mutatkozik némi kis változatosság az ének terén, ami először azért elég szokatlan volt. Ami viszont nem változott, hogy a kórusok, és a focihuligán csordavokálok továbbra is gyilkolnak, különösen az Odessa, és a Last June sikerült ütősre, a Vapid Adolescent Blues pedig még a Grey Britainra is felfért volna.
Az biztos, hogy nem üt be elsőre a zene, inkább amolyan lassan ható méreg. Sokkal egyszerűbb, direktebb, punkosabb a megközelítés, mint a korábbiakban, és kell neki egy kis érési folyamat még leülepszik, és a helyére kerül. Egy kicsit olyan 'vissza a gyökerekhez' hangulata van a daloknak, akik esetleg a Grey Britaint már túlságosan művészkedőnek találták, azoknak biztos be fog jönni ez a pörgősebb, zsigeri hardcore/punk, ami azért nem spórol a dallamokkal sem. A szellősebb daloknál: Outsider Art, Everybody Loves You (When You’re Dead) néhol felsejlik a nagy elődök munkássága, de a Gallows annyira durva zenét játszik, hogy felesleges itt előrángatni bármelyik angol punklegendát, mert azok sem zenélni, sem dalt írni nem tudtak, legfeljebb csak a felszínt karcolgatták a kopott zsebkésükkel, míg a Galllows egy méretes hentesbárddal ontja ki a beleket. Egyedül talán a Discharge csinált még fénykorában hasonlóan pusztító muzsikát.
A szokásos Gallows löketek közül legjobban a lemezt záró Cross of Lorraine lóg ki, zeneileg talán ez a legerősebb dal, és ez idézi meg legjobban a Grey Britain komplexebb szellemiségét, és még annak ellenére is zseniális, hogy a refrén itt talán a leglaposabb. Korántsem hibátlan az új Gallows, de mivel napjainkban nem nagyon van értelmes punk-tartalom, mindenképpen érdemes kipróbálni. Gyenge dalt nem nagyon találni rajta, a hangzás is fasza, az adott szűk keretek ellenére ez bizony teljesen rendben van.
Utolsó kommentek