God Damn
Back to the Grindstone
2012
UFO Records
A lyoni illetőségű God Damn másfél hónapja elkészítette második lemezét, és ezzel sikeresen ki is léptek, a nem titkoltan a Pantera nyomdokain evickélő zenekarok végtelen sorából. A Back to the Grindstone bizony egy iszonyat nagy sztóner alapvetés lett, és ezen még az sem változtat, hogy a dalok egyik fele szemérmetlenül egy Vulgar-korszakos Panterára hajaz, a másik fele meg a Downra, az énekes pedig egyfajta szegény ember Phil Anselmojaként énekli, ordítja, üvölti, harákolja végig a lemezt. A Panterás groove-ok, és a Down súlya meg elszálltsága már önmagában is jól hangzik, de a God Damn zenéjében tényleg ott van az a zsigeri mocsok, az a természetes dög, amit nem lehet megtanulni, és ami miatt nagyon kilógnak a hasonszőrű zenekarok sűrűjéből.
Az énekes tényleg óriási, egy valóságos Anselmo-klón, aki a black metálos oldalági hajtásokat leszámítva, a mester összes hajlítását, manírját, attitűdjét beleteszi az énekdallamokba. Lehet hogy nem valami eredeti, de hogy pokoli jól esik hallgatni, hogy igazi megunhatatlan mocskos rágógumi a fülnek, az hétszentség. A zene délies, groove-os, ízes, füstös, sztóneres bikametál, a dalok második felében egy-egy központi riffre kihegyezve, ahol az énekes is szabadon ereszti a torkában található fenevadat.
Néhány dal egy kicsit talán szétfolyik, mintha nem tudnák pontosan, hogy hova is akarnának megérkezni, és némelyik gitárszólóról is leginkább a régi mondás jut eszembe: hogy a gitárszóló is olyan, mint a korai magömlés, érzed hogy jönni fog, és semmit nem tehetsz ellene. De például néhány dalban a meglepetés mindent letaglózó erejével szólal meg a Hammond orgona, mondjuk ahogy felkuruttyol a Hangman's Rope gitárdallamaiban az valami egészen csodálatos. Visszatérve a szólókra: igazából teljesen rendben vannak, csak valahogy itt a megszokott sablonok már nem annyira jönnek be, mint egyébként, de ha azt veszem, akkor mostanában csak az utolsó Testamenten voltak olyan igazi klasszikus, jó kis fütyülni való szólók.
Igazából a zene sokkal inkább Down, mint Pantera, a Panterás momentumok a súlyos groove mellett leginkább az énekes miatt ugranak be, például a Legends Come Down For Us a legjobb Pantera szám, amit nem a Pantera írt, és valami elképesztő mód gyalul. Az I Could be Jay kőkeményen uralkodik, a Replacing Older Times hamisítatlan Down hangulattal tarol, az All In is egy bivaly metál nóta, a szólója pedig a legkirályabb a lemezen, amit természetesen orgonával támogatnak, és valami egészen furcsa hatása van, mikor a nagy gitár brutalizálódás közepette egyszer csak felbukkan.
Ízes, minőségi munka, egész jó dalok, hatalmas riffek, és az elmúlt időszak legjobb énekes teljesítménye. Nagyon gyorsan el kell felejteni az olyan sztereotípiákat, hogy a Gojira steri kiszámítható zenéje a legjobb francia metál, mert nem az, a God Damn király!
Utolsó kommentek