Horisont
Second Assault
2012
Rise Above
Minél tovább lappang a betegség a gazdatestben, annál valószínűbb, hogy egyre csak combosodik, és amikor kitör végre a kórság, akkor aztán mindent elsöprő lendülettel indul a fertőzés, és letarol mindent, ami útjába kerül. Valami ilyesmi történhetett az elmúlt években az undergroundban virágzó ősrock hullámmal, ami néhány év rejtőzködés után idén végre kidugta beszívott fejét egy bokor alól, és 20-25 bitang retro/vintage/occult/space rock lemezzel jelezte, hogy jelenleg a legéletképesebb zenei stílus. A hullám most tetőzik, és csak remélni lehet, hogy nincs benne annyi pénz, hogy meginduljon megdizájnolt kópiacsapatok áradata, ami általában minden jó dolgot hazavág.
Mint mindenhol itt is a svédek járnak az élen innovációban. A svéd attak az év elején kezdődött, mikor az ösrock/doom melegágyának számító Rise Above Recordsnál kijött a Horisont második, első ízben teljes egészében angol nyelvű anyaga, a Second Assault. A Horisont az ősrocknak a bluesos, hard rockos, tempósabb vonalát műveli, rengeteg Sabbath, és némi Led Zep-hatással. A Rise Above/Cathedral főnök Lee Dorrian ismét belepacsált a tutiba, mert a Horisont csaknem teljesen levetkőzte a debüt gyermekbetegségeit, és lemezről-lemezre egyre csak jobbak. Az énekes ugyan gyakran feleslegesen mászik fel a padlásra, hogy kivágja a magas C-t, de a dallamai többségében nagyon ülnek, a zene pedig hibátlan. A Watch Them Die hátborzongató, az On The Run atom, a Second Assault pedig egyszerűen parádés lett.
Witchcraft
Legend
2012
Nuclear Blast
A következő csapás az alaposan letisztult, és kistafírungozott Witchcraft lemezzel érkezett. Örebro büszkesége a súly helyett inkább a klasszikus prog rock felé mozdult, a poros kripta hangulat helyét átvette a pengeéles sound, és a klasszikus rock elszállós, bíbelődős oldala. Voltak mindenféle tagcserék a zenekarban, Pelander letette a gitárt - már csak énekel - és mellette csak a basszer maradt az alapcsapatból, meg a legutóbbi lemez is vagy hat éve jött ki, szóval valahol várható volt, hogy lesz némi változás a produktumban. A tipikus lepukkant retrószag nagyon hiányzik, de a minőség továbbra is ott van, és idővel azért az új dalok is berágták magukat az agyamba. Az elmúlt időszak hypeolt prog rock zenekarai csuklóból vannak porig alázva, nemcsak hangzásban, zenében, énekdallamokban, de innovációban is, mert nem attól lesz progresszív valami, hogy Pink Floyd pólóban hokiznak a hangszereken. Jelen állás szerint az év legjobb kezdőriffjei a Legenden találhatók: Ghosts House, It's Not Because Of You, Deconstruction, iszonyat mik mennek itt. Kurva svédek!
Troubled Horse
Step Inside
2012
Metal Blade
Az év egyik legkellemesebb meglepetése a Witchcraft egykori (John Hoyles) és jelenlegi (Ola Henriksson) tagjai által alapított Troubled Horse debütáló albuma, ami büszkén emeli magasba a méltán hírhedt örebroi retrorock maffia zászlaját, mert bizony jópofa hippi vintage rock található a Step Inside-on. A súly, a vészjósló hangulat, vagy a pszichedelikus csoportterápia helyett sokkal inkább a hard rock bulizósabb vége van marokra fogva. A Witchcraft komplexitása után szinte felüdülés a rockkocsmás hangulat, de ez így is van jól, nem játszhat mindenki búvalbaszott zenét. Elég markánsan jelen van a 70-es évek Amerikájának hangulata: Lynyrd Skynyrd, ZZ Top, Blue Öyster Cult, westernes bendzsózások, vagy nem tudom minek hívják ezt a délies vadromantikát. A zene mellett az énektémák is brutálisan erősek: a Don't Lie countryval jócskán átitatva is iszonyatosan súlyos, a zakatolós One Step Closer to My Grave az év egyik legjobb dala, a nyitó Tainted Water pedig szintén zenész, és garantált nyakficam. Óriási a lemez, zseniális dalok, feelinges szólók, ameddig csak a szem ellát.
Graveyard
Lights Out
2012
Nuclear Blast
Sokáig elment mellettem a Graveyard, leginkább csak erős közepesnek tartottam őket, aztán egy baráti bográcsozás közben meghallottam a Hisingen Bluest bakeliten recsegni, és onnantól kezdve gyakorlatilag állandó késztetést érzek arra, hogy beszerzek egy trapézgatyát, és békejeleket hugyozok a friss hóba. Az alap, hogy bakeliten minden jobban szól, de azt a recsegést, búgást, röfögést, azt az intenzív dögöt nem sok mindenhez lehet hasonlítani, ami Graveyardból áradt. Mintha a fülemen keresztül akarták volna kiszippantani az agyamat. Minőségi dalok, minőségi hangzás, a rock ősi, mindent elpusztító energiája, időgép bekapcsolva.
A Nuclear Blast valahogy mindig jó érzékkel nyúl a svédekhez. 15 éve gyakorlatilag ők indították el a skandináv dallamos halálmetált, aminek még most is érezni leharcolt háttérzörejeit. Akkor többek között az undergroundból kiemelték az In Flamest a Soilworköt, a Dimmu Borgirt, és a százezres példányszámban eladott lemezek tették az NB-t a legnagyobb metál kiadóvá, és valószínűleg nem véletlen, hogy a Graveyard után már a másik svéd retrorock nagykutya, az új Witchcraft is náluk jött ki. Lemezeket állítólag már nem vesz senki, de azért lassan már mindenből lehet kapni bakelit verziót is, a különféle bizbaszokkal ellátott limited editionökről nem is beszélve. Fasz sem érti hogy van ez, biztos porfogónak gyártják őket, de még az is lehet, hogy van rá kereslet, és pénzszag van a levegőben, mert a Zeppelin-generáció rákap az anyagra, és hamarosan boldog-boldogtalan hippinek fog öltözni, és retrós rockot fog játszani. Arról nem is beszélve, hogy a legutóbbi istenkirály Cathedral is az NB-nél jött ki, és az utolsó is náluk lesz, szóval a Rise Above mellett, már tényleg az ő istállójukban legel a legtöbb vintage telivér.
Akárhogy is van, az új Graveyard is fasza lett, ha lehet ilyet mondani, még a Hisingen Bluesnál is jobb. Még a HB-t a hangulaton kívül az énekdallamok vitték a hátán, addig az új lemezen már a zenében is minőségi előrelépés történt, itt aztán már nagyítóval sem lehet gyenge pillanatot találni. A filmzenés hatású An Industry Of Murder kegyetlenül pulzál, és megadja a lemez alaphangját, a Slow Motion Countdown egy keserű blues, a Seven Seven pedig az eddigi legjobb Graveyard nóta, mert azokat a rohadt dallamokat már tényleg nem lehet kiverni a fejből. Egy csomó dalról gyerekkorom filmsorozatai ugrottak be. Talán a Petrocelli meg a Kojak izgalmas részeinél ilyen aláfestő zenék mehettek, vagy nem tudom, mert szarra sem emlékszek már belőlük, de a Goliath is tiszta San Francisco utcáin, csak fúvósok nélkül. A Fool In The End rendelkezik egy csipetnyi Hair-es ízzel (be kell szarni ezen is), vannak aztán még jó kis bluesok, mint a Hard Times Lovin' meg a záró 20/20 (Tunnel Vision), ami szintén olyan hidegrázás, hogy azt elmondani nem lehet.
Kőkemény erődemonstráció az ősrock jelenkori császáraitól. Tényleg zseniális lemezek jelentek meg idén retró vonalon, a fentebb már említettektől kezdve, a Litmuson át, egészen a Castle-ig, de ennyire egységes albumot senkinek nem sikerült összehoznia.
Utolsó kommentek