Tourniquet
Antiseptic Bloodbath
2012
Pathogenic Records
A kaliforniai Tourniquet a világ egyik leginkább alulértékelt zenekara, akik többszörösen is hátrányos megkülönböztetésben szenvednek a kissé vaskalapos műértő közönség részéről. Egyrészt az egyszeri metálos számára meglehetősen komplex, első hallásra talán nehezen befogadható muzsikát játszanak, másrészt meg önmagukat keresztény metál zenekarként definiálják, ami nem csak annyiban merül ki náluk, hogy vallásosak, hanem a bibliai ihletésű, néhol novella hosszúságú dalszövegekben is keményen osztják az igét. A sátánnal, pokollal, mindenféle káros szenvedéllyel és egyéb nyalánkságokkal terhes műfajban sajnos semmi esélyük nincs az érvényesülésre, de ez szerencsére nem akadályozza meg őket abban, hogy gyilkos metál zenével riogassák az embereket, egy Miatyánk, és egy Üdvözlégy Mária között.
Ugyan a közönség nem hajlandó tudomást venni róluk, de zenész-körökben azért elég nagy megbecsülésnek örvend a Tourniquet, az új lemezen is olyan metálcápák szólóznak haveri alapon, mint Marty Friedman (ex-Megadeth), Bruce Franklin (Trouble), Karl Sanders (Nile), Santiago Dobles (Aghora) vagy Pat Travers. A legutóbbi lemez felvételénél nem volt gitárosuk, és Friedman meg Franklin már akkor is besegítettek. Most egyébként már van gitárosuk, mivel Aaron Guerra egy rövid kitérő után visszatért, bőgősük viszont nincs, úgyhogy ezúttal már a bőgőtémákat is a gitáros játszotta fel.
Nem akarom túlságosan fényezni a zenészeket, legyen elég annyi, hogy Luke Easter a hc-s kiabálástól kezdve, egészen a Savatage-ízű musicales dallamokig mindenhol otthonosan mozog, Aaron Guerra nemcsak elsőrangú gitáros, de a lemezre feljátszott bőgőtémái is éhes disznóként röfögnek, Ted Kirkpatrick pedig az egész mezőny egyik legjobb dobosa, akinek már csak a végtelenül precíz, ezer hangon kalapáló dobjátéka miatt érdemes meghallgatni a lemezt, mert tényleg elképesztő, hogy miket játszik az ember. Róla egyébként csak annyit, hogy majdnem bekerült a Slayerbe, mert mikor Lombardo először gondolkozott azon, hogy megunta a banánt, akkor Slayerék többször is elhívták meghallgatásra Kirkpatrickot. Lombardo aztán végül maradt a Slayerben, Kirkpatrick pedig nem sokkal később összehozta az első albumot a Tourniquet égisze alatt, aminek nemcsak multihangszeres dobosa, fő dalszerzője, hanem szövegírója is egyben.
A progresszív metál már évek óta erőteljesen vergődik, vagy éppen döglődik, mivel az elmúlt években csak a Cynic és az Atheist visszatérő albumain volt érdemleges zene. A Dream Theater és követői már vagy 10 éve önmagukat ismétlik, és ugyanazt a gittet rágják, a Gojira utoljára a From Mars to Sirius idejében volt újszerű és izgalmas, a Meshuggah farvizén evickélő, ovis djent zenekarokra meg kár a karaktert pazarolni. Az Antiseptic Bloodbath nem azért zseniális, mert egy kicsit visszaállítja a klasszikus progresszív metál megtépázott becsületét, hanem mert elsőrangúak a dalok, és itt a progresszió nem csak egy üres frázis, hanem egy valóban egyedi, a múltból építkező, de előremutató irányt jelöl. Ugyanakkor természetesen nem lehet nem megemlíteni, hogy a Tourniquet mennyire visszahozza az ezredforduló mágiáját, mikor olyan progresszív alapművek jelentek meg, mint a A Sceptic's Universe, a Lateralus, a The Fragile Art of Existence, vagy az utolsó Death, mikor olyan zenekarok voltak innovációjuk csúcsán, mit a Nevermore, vagy az Opeth.
Az az igazi borzongató érzés, mikor minden egyes hallgatásnál új részletek bukkannak fel a már ezerszer hallott zenéből. Mikor a dalok a gyilkos zúzás mellett még az agyadat is beszippantják, mert nem lehet elégszer meghallgatni, újra és újra bele kell temetkezni. És hogy legyen még kapcsolódási pont, a lemez producere Neil Kernon (Nevermore, Queensrÿche) a borítót meg az a Travis Smith követte el, akinek elborult víziói legalább egy tucat (Psychotic Waltz, Nevermore, Opeth, Control Denied, stb) klasszikus progresszív metál-albumon feszítenek.
Az Antiseptic Bloodbath egy exkluzív zenei visszatekintés az elmúlt harminc év metáljára, itt aztán tényleg van minden, mint a búcsúban: thrashes zúzda, Anthraxes ritmusozás, neoklasszikus gitárfutamok, tördelt ütemek, klasszikus zene, gyilkos blastbeat, szimfonikus-betét, és a hősködős énekes kényelmesen megfér egymás mellett, és szerves egységbe forrt. Arról már nem is beszélve, hogy a súly, a nyakatekert tempó, és a burjánzó zenei innováció hatására valami hihetetlenül pozitív kisugárzása van az egész anyagnak. A dalszövegekben a vallásos témák mellett jelen van a környezettudatosság, és az állatok védelme is, egy kicsit ugyan direkt a megfogalmazás, de egyáltalán nem szájbarágós. Akár több síkon is értelmezhető a dolog, és gondolatébresztő hatása is van, pl. a 86 Bullets valami egészen hátborzongató, ha az ember utána olvas, hogy ki is volt az a Tyke.
Minden kétséget kizáróan ez a tavalyi év egyik legjobb lemeze, nem is tudom, hogy lehettem olyan balfasz, hogy kihagytam őket a listáról, úgyhogy most dobálom is magamra kereszteket szaporán. Nem demagóg, nem kirekesztő, nem akar megszabályozni. Megmutatják a saját útjukat, aki akarja, az követi őket, de az sem lesz megkövezve, akinek nem tetszik, vagy fenntartásokkal kezeli a keresztény metált. Ez nem a KDNP, hanem a KDMP, vagyis a Kereszténydemokrata Metálpárt.
Utolsó kommentek