Hatebreed
The Divinity of Purpose
2013
Nuclear Blast
A Hatebreed új lemezének hallgatása közben pont olyan emelkedett gondolatok futottak át az agyamon, mint mikor egy szép téli reggelen arra ébredtem, hogy a környéken található összes havat az én garázsom elé fújta össze a szél. Ó, hogy verjem bele, még ez is! Most aztán tényleg kibaszott dühös vagyok, átjárja a testem az adrenalin, kezdek kicombosodni, és mindjárt kiszaladok az utcára felborogatni néhány kukát, a természettel, a társadalommal, meg úgy az egész világgal való szembenállásom jeléül. Mindkettő rendesen felpumpálja az embert, és mindkettő egy nem várt akadály, amit le kell gyűrni, kötelező házi feladatként túl kell esni rajta, talán még valami jó is kisülhet belőle, de igazából meglennék nélküle.
Mindig is respektáltam a Hatebreed munkásságát, de igazán sosem mélyültem el benne: egyszer-kétszer átfutottam mindegyik lemezt, de az idő kevés, a zene meg rengeteg, és mindig találtam mást, amit szívesebben hallgatok. Pedig ez a metállal felpumpált hc igencsak addiktív tud lenni, de valahogy a The Divinity of Purpose kapcsán sem fogom előkaparni a Hatebreed-diszkográfiát. Valószínűleg azért sem tudtam megbarátkozni velük, mert Jamey Jasta megszállott ellensége a dallamoknak, és ha fel is bukkan valami király téma, akkor azt biztos agyoncsapják valami tufa hácés ordibálással. Az odáig rendben van, hogy ne legyenek nyálas dallamok, mert mi itt most nagyon kemények, nagyon dühösek, nagyon hc-k, nagyon trúk vagyunk, de a Raised Fist mindenféle dallam nélkül, pusztán jól eltalált ritmizálással tud nagyon fogós, és egyszerre brutális is lenni. Vagy például a Gallows csordavokáljait sosem lehet megunni, de itt a második hóóóóruk-kórus után már nagyon hervasztó az összkép, hogy egyszerűen képtelenek elszakadni a sima ordítozástól, ami már csak azért is fájó, mert vannak itt jó ötletek, meg dalrészletek szép számmal, csak elvesznek a nagy keménykedésben.
A tipikusnak mondható kezdés után berobbanó Honor Never Dies, a Boundless, vagy a Before the Fight Ends You is elég jó szám a maga nemében, de még ezekben is felbukkan a cenzor, aki a hc-etikett értelmében mindenhova beiktatott egy kis indokolatlan ordítozást. Zeneileg semmi változás nincs az előző lemezekhez képest, ilyen szempontból talán a Dead Man Breathing, és a The Language a két legkompaktabb nóta, de 2013-ban hadd ne essek már hanyatt attól, hogy egy-két dal erejéig tökéletesen képesek levenni a Slayer stílusát. Lehet velem van a baj, de ettől a primitív kiabálástól nekem mindig a hazai gangsta rap prominensei jutnak az eszembe, akik minél inkább játsszák a kemény csávót, annál inkább kilátszik a lóláb, hogy csak parasztvakítás az egész. A Hatebreed kreatívjának talán most már érdemes lenne félretenni a klasszikus hc-lemezeket, és szétnézni egy kicsit a nagyvilágban, hogy a kortársak vajon hogy oldják meg az agresszív ordítozás problémás kérdéskörét. Számtalan példa van arra, hogy dallamok nélkül, nulla énekhanggal is lehet emlékezetes vokálozást produkálni, mint például az amit az I Am Heresy durvább számaiban is hallani.
Az azonos státuszban (underground felett, de még a mainstream alatt) lévő zenekarokhoz hasonlóan, a megjelenés hetében a 20. helyre vágódott be a Hatebreed a Billboard eladási listájára, ami természetesen a zenekar történetének eddigi legjobb helyezése, és ez azért mindenképp örvendetes, még akkor is, ha példányszámban már elmaradtak kissé a legutóbbi lemeztől. Annak ellenére, hogy nem igazán tetszik, azért valahol tökéletesen megértem a Hatebreed népszerűségét, hiszen nagyon kevesen képesek ilyen közvetlen módon a hallgatóra zúdítani a düh-koncentrátumot. Az ember szinte a tarkóján érzi a fogait csikorgató énekes leheletét, és ha zeneileg nem is elégítette ki kényes igényeimet, az az ért nagyon lejön a zenéből, hogy Jamey Jasta még mindig kibaszott dühös, és ez is több, mint a semmi.
Utolsó kommentek