Seattle után jöjjön Göteborg, folytatva, és egyúttal be is fejezve a ma már beszerezhetetlen SZUB-os tartalmak remaszterizált újrakiadását. Minden szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy ehhez fogható részletes, tényfeltáró hatástanulmány azóta sem született a témában. Nyilván az utolsó bekezdés öt év után már nem valami naprakész, de a történeti hűség kedvéért úgy hagytam. Oda talán csak annyit biggyesztenék így utólag, hogy a Soilwork azóta is egyre rosszabb.
Ha az underground gitárzenéket az elmúlt húsz évben teljesen felforgató Göteborg-metál titkát akarjuk megfejteni, akkor bizony sok minden felmerül az egyszerű halandóban. A svéd zeneoktatás, a speciális éghajlati viszonyok, és a Rejtői figurákat felvonultató kikötő mellett, nem szabad megfeledkezni arról, hogyha a fiatalok unatkoznak, előbb-utóbb vagy ivászattal, vagy zenekar alapítással próbálják lefoglalni magukat. A göteborgi dallamos death metál a fentebb említett tényezők brutális együtthatójából alakult. Mint minden bűnszövetkezetben itt is voltak keresztapák: At the Gates, Dark Tranquillity, Eucharist. Bűnös tevékenységüket a ’90-es évek legelején kezdték, de el kellett telnie néhány évnek, hogy a svéd alkoholistákon kívül más is megismerje a göteborgi metál mindent elsöprő erejét. A zenét talán úgy lehetne a legkönnyebben körülírni, hogy a ’80-as évek thrashes témái kézen fogták az Iron Maiden fütyülhető gitárdallamait, kiegészítve jó kis skandináv halálhörgéssel, és élvezetes gitárszólókkal. Gyakorlatilag mindenhonnan lecsípték a legjobb dolgokat, és ebből jött létre egy teljesen egyedi hangzás és érzésvilág, ami koncerten és négy fal között is egyformán üt.
Az első alapvetésnek számító lemez az Eucharist zenekarhoz fűződik, a ’94-es A Velvet Creationben minden megvan, amitől egy zene igazán göteborgi lehet, svédebb még a svédacéltól is. A lemezt az a Wrong Again Records (W.A.R.) adta ki, akiknek nem ez volt az egyetlen kultikus anyaguk. Bár a hangzás mai füllel nem valami atom, de ez nem vesz el semmit kultúrtörténeti fontosságából. A tagok közt ott volt Daniel Erlandsson, aki a későbbiekben az In Flamestől kezdve az Arch Enemy-ig végigdobolta egész Göteborgot. Daniel játszott többek között az Armageddonban is, ahol a főnök Chris volt az Amott-klánból. Az Erlandsson-klánba tartozott még Adrian is, aki szintén dobos volt, ő meg az At The Gatesben ügyködött. Göteborgban lépten-nyomon kapcsolódási pontokat és összefonódásokat találni: mindenki játszott mindenkivel, mindenki rókázott a Fredman stúdió vécéjében, és mindenki dobolt legalább egy napig az In Flamesben. A szicíliai-maffia kutyafasza ehhez képest.
A Velvet Creation volt az első szikra, de az első nagy durranás a Slaughter of the Soul képében érkezett. Az At the Gates a kezdetekben még roppant komplex, sokrétű, nehezen befogadható zenét játszott. A változást a ’94-es Terminal Spirit Disease lemez hozta meg, ahol nemcsak a témák egyszerűsödtek, de dalírásban is sokat léptek előre, a lemez piszok jó lett, és sikerült némi underground ismertségre szert tenni. Végszóra belépett a képbe az Earache Records, akik akkor már egyfajta messiásként üzemeltek extrémzenei körökben, ’95-ben pedig robbant a bomba, és elkészítették az egyik legalapvetőbb metállemezt.
A Slaughter of the Soul minden tekintetben műfajt teremtett, többek között itt lehetett először hallani teljes fényében a Fredman Stúdió jellegzetes gitárhangzását, amit azóta próbál másolni mindenki. Zseniális riffek, rengeteg thrash-hatás (főleg Slayer) kimunkált ízes szólók, elsöprő lendületű dallamos istencsapások, kiegészítve Tomas "Tompa" Lindberg elmebeteg vokalizálásával. Tompa és a Bjröler-ikrek is számtalanszor hangoztatták, hogy a saját Reign in Blood-jukat akarták elkészíteni, ami nem túl hosszú, de hasonlóan a Slayer-klasszikushoz megkerülhetetlen a témában. Azt talán még ők sem gondolták, hogy 5-6 évvel később tömegestől jelennek meg az amerikai zenekarok, és mindenkin At the Gates-póló lesz.
A ’90-es évek közepén még nehezen terjedtek az underground zenék, mivel az internet hazai lefedettsége kihívásokkal küszködött, egyedül a Metal Hammer patakja csörgedezett a hazai információs sivatagban. Kis túlzással élve, ha megjelent egy új lemez, azt csak a Hammer Hangpróbájából lehetett megtudni. A mindig jól értesült leghangosabb rockmagazin bizony csúnyán árnyékra vetődött a Slaughter kapcsán, a lemez még a Hangpróbába sem került be, mindössze a futottak még kategóriának megfelelő Extrák között kapott helyett, és egy semmitmondó 8 pontot. Így járt a ’90-es évek kultikus lemeze, persze azóta már számtalanszor újratemették, hol Hatások, hol Klasszikus címen, kár, hogy annak idején nem nagyon figyeltek rá. Visszatérve Göteborgra: ’95-ben már nagy forgalom volt a Fredman Stúdióban, egymás kezébe adták a kilincset (üveget) a zenekarok. A Slaughter mellett ekkor készültek el az olyan mesterművek, mint a The Gallery, vagy a The Jester Race. A Jesteren énekelt először Anders Friden, a nulla hanggal, de végtelen kreativitással rendelkező pacsirta, aki a Dark Tranquillityvel lefolytatott helycserés támadás következtében került az In Flamesbe. Úgy volt, hogy Friden először a DT-ben énekelt, utána ment át az IF-be, a DT-ben meg az addigi gitáros, Mikael Stanne kezdett el énekelni, aki addig az In Flamesben dalolt. Igen, rosszabb, mint egy szappanopera.
A The Jester Race személyes kedvencem, ami Göteborgot illeti. A lemezt ugyan ’95-ben vették fel, de csak ’96-ban jelent meg a kiadói anomáliák miatt, végül is a W.A.R. adta ki, de az akkoriban fellendülő Nuclear Blast licenszelte, terjesztette. Ez volt az utolsó Flames, amin még meghatározó szerepet kaptak a kezdeti folkos, balladisztikus elemek. Az egész lemez keretbe van foglalva mind zenei, mind szövegi értelemben, rengeteg akusztikus-betét kiegészítve hiperdallamos gitárokkal, néhol már-már progresszív metálba hajló futamok. Mindez teljesen egyedi módon előadva, utánozhatatlan atmoszférában, még a Fredman stúdió mágusa, Fredrik Nordström is billentyűzhetett rajta. Alapmű!
A W.A.R. Records nem bírta a korral tartani a lépést, előbb az In Flames hagyta ott őket, majd az Arch Enemy is. A W.A.R. mellett az At the Gates is megszűnt, Göteborg meg beindult. A Göteborg-metál beindításában nagy szerepe volt a Nuclear Blastnek is. A Nuclear leszerződtette azt a Hammerfallt, ahol Oscar Dronjak mellett, Jesper Strömblad (In Flames) volt a másik dalszerző, és még ott volt a fél Dark Tranquillity is. Ahogy a Hammerfall is kezdett beindulni, elkezdtek ütközni az időpontok, és Dronjak új tagokat vett be, így alakult ki a máig jól működő sárkányos-kardozós Hammerfall alapja. (Azért abba érdemes belegondolni, hogy milyen zenét játszana ma a Hammerfall, ha még mindig Strömblad gitározna, és Stanne harákolna.)
A másodgenerációs göteborgi zenekarok már jól előkészített terepre érkeztek. A két leginkább említésre méltó csapat a Soilwork, és a Gardenian. A Soilwork ugyan nem göteborgi, hanem helsingborgi alkeszek gyülekezete, viszont nem derogált nekik elbattyogni a Fredman Stúdióba, húzni egy sorszámot, és leszállítani a Stellbath Suicide személyében egy méregerős bemutatkozást. A Soliworknél a szokásos svéd elemeken kívül nagy terepet kaptak még a billentyűk is, amik már a kezdetekben is erős futurisztikus hatást gyakoroltak a zenére, a csúcspont a Figure Number Five volt, azóta csak egyre rosszabbak.
Az egykori In Flames-gitáros, Niclas Engelin köré szerveződött Gardenian erejéből mindössze három lemezre futotta. A legjobb talán a ’99-es Soulburner lett, ahol a klasszikus In Flames-iskolát női, valamint hagyományos metál vokálozással egészítették ki. A női éneken természetesen nem a Nightwish-féle operázgatást kell érteni, hanem tiszta, sallangmentes, szívből jövő dalolászást. A Gardenian nem nagyon lett ismert, pedig a néhány évvel későbbi metalcore-hullám alapját képező dallamos ének/halálhörgés-kombó legelőször itt manifesztálódott. A második hullámhoz tartozik még a finn Children of Bodom is. Bár őket nem szokás a göteborgi vonalhoz sorolni, de aki nem süket az hallja, hogy a neoklasszikus gitárszólók és szintifutamok alatt bizony klasszikus göteborgi riffek dübörögnek, továbbá ők is akkut alkoholisták.
Aztán van még az Arch Enemy is. Bár Mike Amott a Carcassból való kiválása után nem győzte hangsúlyozni, hogy ő nem akar többet death metált játszani, ehhez képest elég gyorsan összehozott egy zenekart, ahol a másodgitáros posztot családon belül oldották meg. Az első három Arch Enemy-lemez alapvetés, a többinél Mike összekeverte a csajozást a dalírással, aminek az lett a következménye, hogy a barátnője lett az énekes, (vagy az énekesnő lett a barátnője? Franc se tudja már) és erőteljes minőség romlás következett be, bár a népszerűségük ezzel fordítottan arányos.
Teltek-múltak az évek, jöttek a jobbnál-jobb lemezek, az In Flames pedig minden egyes albummal feljebb lépett népszerűségben, a Slayerrel körbeutazták a világot, és még az is beléjük botlott, aki nem akart. A Colonyn előjött gitározgatni a dobok mögül Björn Gelotte, és úgy is maradt. Az In Flames lemezről-lemezre változott: először csak a folkos elemek maradtak el, majd jött a hörgésmentes ének, és mindezt úgy, hogy végig első osztályú lemezeket készítettek. Az ezredfordulóra teljesen beérett az In Flames, még kis hazánkban is. A Clayman zseniális metálhimnusz-gyűjtemény lett, és az In Flames/Dark Tranquillity/Sentenced-szeánszt a nagy érdeklődésre való tekintettel, az E-Klub helyett, át kellett rakni a PeCsába.
Wacken 2003, In Flames a totális csúcson:
A göteborgi dallamos death metál az ezredfordulóra kifulladni látszott, sorra csak jöttek az In Flames, At the Gates-riffekkel operáló, minden egyediséget nélkülöző zenekarok, és ahogy az lenni szokott, a kutya lassan a saját farkát kezdte el harapdálni. A vírus csak úgy tudott fennmaradni, hogy mutálódott az amerikai hc-vel, és létrejött a jól ismert halálhörgés verzében/köcsögének refrénben -kombó, vagyis a metalcore.
A kór kezdetben a keleti partra volt jellemző, majd szép lassan bevette magát mindenhova. A teljesség igénye nélkül: Trivium, Darkest Hour, Avenged Sevenfold, As I Lay Dying, God Forbid, Unearth. Bár mindegyikük másfelől közelítette meg a dolgokat, a közös pont a göteborgi hangzás, és a hc-s üvöltések következtében mindegyikük a „metalcore” feliratú pakkba került. Vannak, akik azóta elkanyarodtak a ’80-as évek hangzása felé, és elhagyták a hörgést (Trivium, Avenged Sevenfold), vannak, akik folyamatosan egyenletes teljesítményre képesek (Darkest Hour) és vannak a szimplán tehetségtelenek (As I Lay Dying). A közös az bennük, hogy bejött nekik az élet.
Göteborgi riffek és az amcsi hc megható egymásra találása:
A legnagyobb amerikai gócpont azért mégiscsak Massachusetts állam, ahonnan a két legmarkánsabb képviselő szakadt a világra: a Killswitch Engage, és a Shadows Fall. Érdekes, hogyha húzunk egy képzeletbeli vonalat a térképen, Göteborg és az USA között, akkor Massachusetts majdnem a legközelebbi pont. Lehet, hogy svéd tengerészek terítették szét az első In Flames lemezeket, amikor egy hosszú hajóút végeztével betértek a westfieldi művelődési házba? Végül is ilyen alapon Massachusetts sincs messzebb Göteborgtól, mint Makó Jeruzsálemtől. A KSE egy erős bemutatkozás után készítette a legjobb lemezét. A 2002-es Alive or Just Breathing minden szempontból klasszikus: Adam D karakteres gitárjátéka megtámogatva Jesse Leach embertelen bömbölésével lerombolt mindent, ami útjába került. Ha létezik ultimate metalcore, akkor az a Numbered Days, a My Last Serenade pedig a 2000-es évek egyik legbrutálisabb lírája:
Szintén 2002-ben jön ki a másik klasszikus: The Art of Balance a Shadows Falltól. A Shadows Fall nem annyira a brutális végén fogta meg a göteborgi-soundot, hanem inkább az ikergitáros harmóniákra koncentrált. Brian Fair tökéletesen vegyítette a hc-s üvöltéseket a death metálos mormogással, és néhol még dallamokra is bátorkodott, de a legnagyobb különlegesség az volt, hogy a két gitáros is aktívan kivette a részét a vokalizálásból. A kortárs gitárművészet két meghatározó alakja Jonathan Donais és Matt Bachand, akik a zseniális riffek mellett a szólókat sem hanyagolták el, élményszámba menő egyedi virgázások sorjáznak a lemezen. A Balance nemcsak eléri a göteborgi-klasszikusok szintjét, de sok tekintetben le is hagyja, eladott példányszámban mindenképp, és talán még zeneileg is.
A KSE-ben az Alive után énekes-csere történt, és Leach helyett érkezett a nem kevésbé brutális hanggal rendelkező Howard Jones. A KSE és a Shadows Fall nem készített rossz lemezeket a klasszikusok után sem, de igazán jókat se. Azért a World Ablaze DVD és a The War Within mindenképp ajánlott.
Göteborg jelenleg:
- Az At The Gates újabban fesztiválokon haknizik, új lemez nem lesz, hacsak a minden évben kiadásra kerülő Slaughter Limited,- Digi,- Bonus,- Collector’s, satöbbi Editiont annak nem tekintjük. Az At the Gates romjain alakult the Haunted, a Slayer-féle vonalat vitte tovább, és sokkal jobban nyomják a thrasht, mint a visszatérő unalmas öregek.
- A Dark Tranquillity folyamatosan ad ki lemezeket, váltakozó minőségben. Niklas Sundin az egyik legkeresettebb grafikus bizonyos körökben, a magyar Agregatortól az In Flamesig rengeteg lemezborítóért felelős.
- A Soilworköt számtalan mestermunka után otthagyta Peter Wichers, és nélküle tavaly egy szóra sem érdemes lemez készült.
- Az In Flames az egyetlen, aki tartja a lépést a korral, bár a klasszikus (Jester, Whoracle, Colony, Clayman) műveket nem éri el a mostani modernkedő In Flames, de azért jól sikerült átültetni az érzésvilágot az új évezredbe, rossz lemezt még nem csináltak. Az In Flames-tagok projekteznek ezerrel, a sima hobbizenekartól a producerkedésen át, egészen a dalszerzésig játszik minden. Anders Friden manapság kedvelt a harmadvonalú metalcore-bandáknál, mint producer/hangmérnök/mentor/ „felírjuk a nevedet a borítóra, hátha úgy többen megveszik” . Producerként a legjobb teljesítményét a Strömblad által fémjelzett második Dimension Zero lemezen a This is Hell-en követte el, ahol még a volt IF gitáros Glenn Ljungström is gitározott, az énekes meg Joakim Göthberg volt, aki kivételes hangszálait korábban a Mardukban csiszolgatta. Mert Göteborgban mindenki mindenkivel.
Végül jöjjön egy SZUBjektív göteborgi tízes lista, nem földrajzi, hanem zenei értelemben:
1. In Flames - The Jester Race
2. Shadows Fall -The Art of Balance
3. At the Gates - Slaughter of the Soul
4. In Flames - Clayman
5. Dark Tranquillity - Character
6. Arch Enemy - Stigmata
7. Killswitch Engage - Alive or Just Breathing
8. Soilwork - Figure Number Five
9. In Flames - Reroute To Remain
10. Gardenian - Soulburner
Utolsó kommentek