Kadavar
Abra Kadavar
2013
Nuclear Blast
A tavalyi évben nemcsak a svédek, de a németek is rendesen belepacsáltak a retrólecsóba, hiszen négy vintage-gyöngyszem is érkezett Germánföldről: az Orcus Chylde, a Kadavar, a Heat, és a Zodiac is elég korrekt anyagot rakott össze, tovább súlyosbítja a dolgot, hogy mind a négy debütáló album volt, ami már egyfajta szolid Bundesliga-mozgalmat is feltételez. Zeneileg nekem az Orcus Chylde jött be legjobban, de a legnagyobbat a Kadavar füstös, pókhálós, pszichedelikus bemutatkozása durrant, ami nemcsak futótűzként terjedt az ódivatú rockzenére fogékony zenebuzik körében, de a tavalyi év egyik legnagyobb vinyl-sikersztorija is lett, hiszen a kezdő ezres szériát még kétszer kellett újranyomni néhány héten belül, több mint háromezer darab eladott bakelit pedig ép ésszel már-már felfoghatatlan mennyiség egy underground zenekartól. A berlini trió nem is tökölt sokat a folytatással, télen stúdióba vonultak, hogy feljátsszák a második lemezt, nem sokkal később pedig leszerződtek a Nuclear Blasthoz, akik aztán nem szaroznak holmi ezres szériákkal, hanem a sima vinyl-verzió mellett, a szivárvány összes színében, legalább nyolc-tíz különböző verzióban nyomják bakeliten, a limitált példányszámú, sorszámozott, mindenféle extra bizbasszal ellátott második Kadavar-lemezt, az Abra Kadavart.
A németeknél eleve nagyon megy a retro, és ilyenkor önkéntelenül is felvetődik az emberben a hitelesség, hogy a hirtelen a nagy büdös semmiből felbukkant német bandák nem-e valami jól megtervezett marketing-hadművelet eredményeként nyomják az ősrockot. Úgy gondolom, hogy felesleges összeesküvés-elméleteket gyártani, az autentikus megszólalás önmagáért beszél, és tudomásul kell venni, hogy a németek is tudnak zenélni, kenik-vágják az analóg hangzásvilágot, és a bundesliga-frizurás néplélekhez eleve közel áll ez a vintage-es érzésvilág. A Kadavar esetében is elég egy pillantás a lemez borítójára és teljesen egyértelmű, hogy ilyen szakállak meg pajeszok nem az egyik napról a másikra nőttek ki, hanem hosszú évek tudatos szakmai munkájának gyümölcsei.
A Kadavar első lemeze valami irgalmatlanul jól szólt, és volt rajta nem kevés zseniális pillanat, de nekem egy kicsit túl sok volt rajta a tétova jammelés, mintha nem igazán találták volna meg a helyes egyensúlyt az elszállás és a közérthető dalok között. Mindig az a mondás jutott róla eszembe, hogy "félig berúgni kidobott pénz". Úgy voltam vele, hogy ha ezt a betépett jammelést akarják csinálni, akkor vagy szívják szét teljesen az agyukat, és csináljanak harminc perces számokat, vagy ha nem, akkor hagyják inkább a fenébe, de ez a "stikában füstölgetünk szolidan, hogy szó ne érje a ház elejét"-attitűd tényleg nem vezet sehova. Valószínűleg ők is érezhették, hogy a debüt egy kicsit terjengős lett, és az új lemezen háttérbe kerültek a ’70-es évek savas víziói, nagyobb teret kaptak a riffek, a dalok, a szólók, és az elmaradhatatlan trapézgatyás hippiskedés.
Az első lemezzel szinte össze sem lehet hasonlítani az Abra Kadavart, egyedül a végtelenül naturalista hangzás maradt meg, de a dalok itt már egy magasabb fokozaton pörögnek. Lopott Black Sabbath, vagy Deep Purple-riffeket itt ne is keressen senki, a korabeli hangulat miatt nyilván vannak átfedések, de a Kadavar a legjobb példa arra, hogy lehet a klasszikus hatásokat beépítve új tartalmat létrehozni. Egyszerűen döbbenetes a fejlődés az első lemezhez képest, egyedül a Black Snake hordozza a korábbi kicsit elvontabb világot, ebben szinte minden benne van, ami nem tetszett az első albumon, de a többi dalból kicsontoztak minden felesleget, kizárólag a jó értelemben vett slágerességre koncentráltak, megtartva a laza örömzenélés látszatát. Persze a slágeresség is relatív fogalom, a gitáros-énekes Lupus Lindemann zabolázatlan orgánuma valószínűleg sokaknál kiveri a biztosítékot, és ezért sem árt némi retro-rockos előképzettség a Kadavar befogadásához, mert ez az ősrocknak egy olyan speciális Bundesligás mellékhajtása, amit elsősorban nem az ének miatt szeret meg az ember.
Előzetesen elpotyogtatott dalokat már tényleg csak hébe-hóba hallgatok meg, mert szinte soha nem tetszenek, de a pulzáló Doomsday Machine már elsőre is kegyetlenül gyalult, és ez a színvonal szinte végig érvényes az egész albumra. Ősrockos hentelés, játékos futamok, és az elmaradhatatlan hatások: a Deep Purple sokszínűsége, a Hawkwind lebegése, Sabbathos témázgatás az Eye Of The Storm elején, az ezerszínű Dust, vagy a Fire, ami nemcsak a lemez, de az egész újkori retro-mozgalom egyik legnagyobb nótája. Milyen dicsőséges zene van már ott, és milyet énekel már Lupus! Vissza is szívok mindent, ha esetleg korábban félreérthető voltam az énekkel kapcsolatban, akinek nem tetszik Lupus mester kiherélt Ozzys orgánuma, hát az eleve rossz helyen jár! A hangzást tekintve a The Man I Shot kilóg egy kicsit a sorból, ez még egy korábbi dal a két lemez közti állapotból, ami csak a CD-n lesz rajta, mert a bakelitre már nem fért fel.
A retro egyik legnagyobb eredménye, hogy visszaállította a basszusgitár becsületét, mert a Kadavar sem arról híres, hogy valahol hátul maszatolna, alibizne a bőgő, hanem végig elől pattog, kattog, puffog mint egy vipera, egyenértékű hangszer, ami büszkén harcol a frontvonalon. Mindegyik hangszer kristálytisztán kivehető, a zene nemcsak egy massza, hanem apró részletekből emelt építmény, látni az összes szöget, lécet, csavart, eresztéket. Nincsenek trükkök, csak a pőre rockzene a maga csupasz valójával, meg a fedetlen seggével. Van aki szégyenlősen elfordul, de az ínyencek átadják magukat a műélvezetnek.
Már én is unom a saját ömlengésemet a retro körül, de az már tényleg durva, hogy szinte hetente jönnek ki a minőségi albumok, és nem úgy tűnik, hogy csillapodna a hullám a közeljövőben. Mivel manapság jó metállemezek szinte egyáltalán nincsenek, számomra a retro-rock lett napjaink metálja, egy kiapadhatatlan bőségszaru, amiből már évek óta potyognak a javak, mintha sör folyna a csapból, vagy nem tudom. Nagyszakállú német varázslók hókuszpókusza az Abra Kadavar, parádés mestermunka, a Fire pedig a rockzene büszke, dicsőséges ünnepe:
Utolsó kommentek