Ka tet
Arcadia
2013
Ruby Music
A Ka-tet kifejezés azoknak a kultúrembereknek lehet ismerős, akik olvasták Stephen King Setét Torony regényciklusát, amiben a főszereplők által alkotott csipetcsapat hallgatott erre az elnevezésre. A Ka tet esetünkben most egy ír zenekart takar, akik furfangos módon kihagyták a nevükből a kötőjelet, és ennek következtében talán nem fog a nyakukra ugrani King valamelyik ügyvédje, hogy jogosulatlan névhasználat okán elverje rajtuk a port. Az ír triót nyugodtan lehet egy reményteljes stoner startupnak tekinteni, mert bár a spanyolviaszt ők sem találták fel, de azért mindenképpen egy ígéretes vegyes tálat tettek le bemutatkozásként az asztalra, amiből kedvükre csipegethetnek a stílus felett köröző keselyűk, és mindenféle egyéb potyalesők.
Mit is kell tudni az ír emberek lelkivilágáról? Hát, nagyjából ennyit:
"Az írekről kialakult egy negatív sztereotípia. Az emberek azt gondolják, mind részegesek, kötekedő típusok vagyunk. Ez néha annyira feldühít minket, hogy szeretnénk részegen jól beverni valakinek a képét." Mondotta volt szépemlékű Joey Ice Cream.
A Ka tet zenéjében is rendesen jelen van az ír kocsmahangulat, de szerencsére nem valami olcsó, csujjogatós formában, hanem decens akusztikus gitárok teremtenek időnként kellemesen füstös, romkocsmás hangulatot, ahol opcionálisan akár még néhány pofon is elszáll a szélben - bár itt inkább a kézzel sodort rakéták repkedhetnek. Akárhogy is, mindegyik verziótól elhatárolódom
A Ka tet édes-bús zenéjét leginkább a Queens of the Stone Age-dzsel lehetne párhuzamba állítani, de korántsem csak egy felületes, lélektelen, identitás nélküli kópiával állunk szemben. Tisztelt hölgyeim és uraim, látni kell a különbséget! Vannak itt azért grunge-os énekdallamok, időnként befigyelnek a tipikus brit gitárzenék alternatív felütései, némi kellemes garázsrock-hangulat is tapasztalható, mert azért mégiscsak dallamos rockzenéről van szó, amitől ha nem is fog megsüketülni senki, de a sok zúzás után időnként jólesik relaxációs jelleggel ilyesmit hallgatni.
Már az idejét sem tudom, hogy mikor hallottam utoljára ennyire fasza intrót, ami nem valami sejtelmes időhúzás, vagy egyszerű parasztvakítás, hanem kézzelfogható, headbangelésre ösztönző zenei produktum, és még a légbasszusgitárt is elő kell kapni (természetesen irtózatos grimaszolások közepette), olyan király bőgőfutam van benne:
Valószínűleg a zene szellősebb megközelítése miatt lett ennyire hangsúlyos a bőgő, de ez semmit nem von le a tényből, hogy piszok jól esik hallgatni, ahogy ráérősen dübörög az ember fülébe. Nyilván nem valami progresszív tornamutatványra kell gondolni, teljesen puritán nemcsak a bőgő, de a dob és a gitár is. Ennek ellenére a zenére néhol akár még a progresszív jelzőt is rá lehetne sütni - természetesen nem matekos/villantós, hanem inkább hangulati értelemben.
A tizenkét tételből talán három nevezhető akusztikus dalocskának, a lemez többi része pedig nem túl agresszív rockzenét tartalmaz. Azt tehát nem lehet mondani, hogy a zúzós riffek leszednék az ember fejét, éppen ezért elképzelhető, hogy elsőre kicsit puhánynak tűnik a Ka tet, de érdemes nekik időt adni, mert nagyon jó nótákat pakoltak össze, és még véletlenül sem lehet azt mondani, hogy egy sablonra húzták rá az egész albumot. A lemez első fele a slágeresebb vonal: az énekes-gitáros magabiztosan hozza a grunge-éra elnyújtott dallamait, a vokálokban időnként a bőgős és a dobos is besegít, és a QOTSA infantilis hangulata is sok helyen visszaköszön. A Let My Lady volt az első single - amire már klip is készült - de az Awake is nagyon jól húzza az igát, azzal a megduplázott a gitárszólóval, és akkor még ott van a bluesosan elmélkedős Free Love is.
A dalszövegek néhol már-már punkosan szabadszájúak, ami érdekes kontrasztot ad a megfontoltnak tűnő zenének. Az utolsó három-négy szerzemény pszichedéliával vastagon van átitatva: a The Waiting egy filmzenés jellegű kategorizálhatatlan jóság, a Shere Khanban van talán legjobban jelen zeneileg Josh Homme szelleme, a Cocaine Sandwich stoneres bontogatása pedig egészen parádés. Az albumot záró Worlds Edge-re visszatér a kellemesen könnyed romkocsmás hangulat, csak hogy az album szépen keretbe legyen foglalva.
Azt ugyan nem lehet mondani, hogy az Arcadia egy tökéletes lemez lenne - van egy-két töltelék, és néha az énekes nyújtogatása is fárasztó -, de debütálásként egészen kiváló, és olyan megfoghatatlan aurája van, hogy újra meg újra meg kell hallgatni. Legalábbis én így vagyok vele. Igazából ez egy olyan album, ami akár egy igazán nagyot is durranhatna, mert a dalok simán rádió/tévé/YouTube-kompatibilisek, de minden könnyedsége ellenére is nehéz belekapaszkodni: a rocker népléleknek nem lesz elég karcos, a nagyközönségnek meg túlságosan avantgárd, szóval ezek is valószínűleg két szék között a pad alá esnek, és megmaradnak néhány ezer ember kedvencének. De ne legyen igazam. A második klip a lemezről a Bob N' Charlie-ra készült, ami egy igencsak fasza akusztikus-félakusztikus nóta:
Utolsó kommentek