Motörhead
Aftershock
2013
UDR
Tényleg nem akarom magam ellen kihívni az istenek haragját, de szilárd meggyőződésem, hogy fekete öves Motörhead-szakértőnek kell ahhoz lenni, hogy az elmúlt évek motorfejes lemezei között valaki lényeges különbséget tudjon találni. Jó dalok voltak ugyan az elmúlt 10 év albumain is, de azok az igazi egységes lemezek, azok a letaglózó erejű ütések - mintha egyenesen a bibircsókos isten csapkodná a fejünket egy fényesre polírozott Rickenbacker bőgővel - na azok valahogy nagyon hiányoztak. Respektációm töretlen, de a Hammered óta futószalagon érkező lemezek csak rövid távon működtek, és valahogy nem nagyon érzek késztetést mondjuk a The Wörld Is Yours, vagy a Kiss of Death leporolására.
Valószínűleg az ezredforduló óta megváltozott zeneipar is az oka, hogy a Motörhead két évenként érkező lemezeinek leginkább már csak promóciós jellege van: 2-3 új nóta, amiket be lehet illeszteni a koncertprogramba, és igazából már Lemmy sem akarja megváltani a világot. Parasztvakításról persze szó sincs, Lemmy apánktól sosem fogunk olyat hallani, hogy az új album a legjobb, mivel tökéletesen tisztában van vele, hogy nem lesz több Overkill, vagy Ace of Spades. Egyszerűen csak a lehető legtöbbet akarja kihozni a kedvenc felállásából, mert imádja ezt a két pajtit, akikkel már évtizedek óta nyomja ezt a sajátos rock and rollt, ezt a whiskeyvel hajtott perpetuum mobilét. Mert lanyhulásról szó sem lehet a Motörhead esetében, még ha Lemmyt ideig-óráig hátráltatják is holmi egészségügyi problémák. Az Aftershock ezen a héten a 22. helyre vágódott be a Billboard eladási listájára, és ezzel a zenekar történetének legjobb helyezését érte el - nem mintha ez bármit is számítana, de azért jól hangzik.
Egy Motörhead-lemez esetében nincs értelme nagyon erőltetni a dolgokat, az embernek vagy egyből betalál ez a smirglihangú morgással megtámogatott pofonegyszerű rockzene, vagy tíz hallgatás után sem fogja érteni, hogy miért rúgják szét a ház oldalát az emberek, akárhányszor csak meghallják ezt a bunkó muzsikát. A kérdés már csak az, hogy az adott szűk keretek között, ezúttal mennyire sikerült emlékezetes dalokat összekalapálni arra a 4-5 sémára, ami már évtizedek óta jól működik. Szerintem most elég jól sült el a dolog, legalábbis bivaly nótákból van egy csomó, töltelékből meg talán csak egy-kettő. Már a kezdés is odabaszik, a Heartbreaker-Coup De Grace kettőse nem véletlenül került a lemez elejére, az elmúlt bő tíz év talán legerősebb Motörhead-dalai. Az utóbbi egyértelműen a kedvencem a lemezről, még akkor is, ha a kellemesen zakatoló alaptéma valahonnan nagyon ismerősnek tűnik. A későbbiekben sem nagyon vannak hullámvölgyek, zeneileg végig egyenletes a színvonal, persze az embernek önkéntelenül is eszébe jutnak az új dalokról a korábbi klasszikusok, és nem csak azért, mert a Going to Brazil után már van egy Going to Mexico is.
A legutóbbi Motörhead-lemez óta Lemmy már készített egy újabb tiszteletadást gyerekkori hősei előtt, a The Head Cat tagjaként, és talán ez is közrejátszott abban, hogy a középtempós, modernebb dünnyögések helyett inkább a bugié lett most a főszerep. A dalok kellemes sormintában csörgedeznek: 2-3 rock'n roll után mindig jön egy bluesos kesergő, a sebesség ugyan néha változik, vagy éppen a Crying Shame refrénjében egy zongora is becsatlakozik, de a lényeg, hogy a dalok többségében a rock and roll rugója dominál, és ez így is van jól. Egyedül a Silence When You Speak To Me alatt lóg ki a lóláb, ami se nem boogie, se nem blues, vontatott, erőltetett refrén, semmilyen szóló, pont az ilyen típusú dalok miatt nem nagyon tetszettek az utóbbi lemezek.
Lemmy agya természetesen még mindig ugyanarra a rugóra jár, legyen szó akár romantikáról ("Stay here in the room, Show me all your tricks") időskori rigolyákról (Cause I swear I'm sick and tired, Singing these Lost Woman Blues) vagy a megfontolt tanítómester tőmondatos bölcsességeiről (Win the prize, paralyzed). Most akkor olyan zenekritikusi magasságokba nem is megyek bele, hogy a Rickenbacker ezúttal is tömegpusztító fegyverként röfög, hogy a nyugdíjkorhatárhoz közeledő Phil Campbell fiatalokat megszégyenítő, eszetlen energiával gitározik (Queen of The Damned, aztakurva!), Mikkey Dee pedig továbbra is a piff-puff, illetve a csihi-puhi-féle kalapálás nagymestere
Sokat nincs rajta mit elmélkedni, a Motörhead ezúttal sem szopta csúcsosra a zeneművészet piramisait, de ilyet nem is várt tőlük senki. Nyilván nem ez lesz az év albuma, vagy bármi ilyesmi, de a körülményekhez képest ez egy teljesen korrekt lemez, nagyjából a Hammered óta a legjobb Lemmyéktől. Nem váltja meg a világot, de a visszatérő Black Sabbathoz hasonlóan ez is magabiztosan tornyosul a fősodorba tartozó, és ott évek óta töketlenkedő kortárs rock/metál fölé.
Utolsó kommentek