Subscribe
This Moment Will Soon Be Gone
2014
Edge Records
A Subscribe új lemezét azért is vártam töretlen lelkesedéssel, mert egyrészt nagyjából ők az egyetlen hallgatható zenekar a halálhörgés verzében-köcsögének refrénben-féle modern metálos, vagy ha úgy tetszik metálkóros szegmensben, másrészt azon kevesek közé tartoznak, akik már több albummal a hátuk mögött is el tudják mondani, hogy szart még nem csináltak. Lássuk be, ez azért nem kis dolog manapság. Ráadásul tisztán látni a fokozatos fejlődést, ahogy lemezről-lemezre nemcsak népszerűségben, de zeneileg is ugranak egy szintet. Most minden szempontból már valahol a plafon közelében lehetnek: ezzel a zenével több embert itthon már nem nagyon lehet elérni, és zeneileg is egyre nehezebb feljebb kapaszkodni, ha elfogytak a lépcsőfokok.
Az első Subscribe-album egy lelkes reflexió volt az ezredforduló brutális zenéire, a kaszabolós gitárok, a fiatalos lendület, az azonnal fülbe beleragadó énektémák, és a furcsa dalszerkezetek különös elegye a frissesség erejével hatottak. A második lemezzel már kialakult a Subi egyéni hangvétele, a saját kis külön világ, ahol jól megfértek egymással a dallamok, a progresszió, a swing (vagy micsoda), a metál, és a nyuszifüles idétlenségek. A Bookmarks tovább kereste a zenei eklektika határait: itt egy gyerekkórus, ott egy áriázó operaénekesnő, és még a hangsúlyossá vált billentyűs témákat is sikerült tökéletesen integrálni a rendszerbe. Most pedig itt a negyedik soralbum, amivel a Subscribe nem folytatja a saját kaotikus stílusának további feltérképezését, hanem visszatért az első album kiindulópontjához: ismét szétnéztek, hogy mi újság a metál világában, a hallottakat pedig beépítették a zenébe. Nem kellett volna.
10 év alatt nagyon megváltozott a modern metálszcéna. A 2004-es debütáláson sok egyéb mellett ott volt valahol a Slipknot brutalitása az énektémákban, a Friendship gitárjaiban ott motoszkált az In Flames fifikája, a dalok megbolondult szerkezete pedig a Mars Voltát idézte, de a hatásokba sikerült beágyazni egy jellegzetes egyéni hangvételt is. A Subi-stílus még most is megvan, de a brutális riffek helyét átvette korunk djentes fásultsága, amit még jobban kihangsúlyoz a minden izgalmat nélkülöző, tisztára polírozott hangzás.
Nekem tökmindegy, hogy C-dúr vagy D-dúr, mert fogalmam sincs, hogy mik ezek, mint ahogy a héthúros lehangolt gitárokkal szemben sincsenek előítéleteim, de a jelenlegi korszellemet tökéletesen kiszolgáló, klinikai tisztaságú hangzással egyszerűen nem tudok megbarátkozni. Erőteljesnek ugyan erőteljes, ütősnek is ütős lehet annak, aki szereti ezt a modernek tűnő hangzásvilágot, de részemről ezerszer inkább az első lemez kissé dobozhangzása, mint az új lemez pengeéles, rideg, gondosan megtervezett, laboratóriumi tisztaságú soundja. Nyilván én sem valami jó kis poros, mocskos, ősrockos krampácsolást vártam, de ez a mostani atomkorszakos géphangzás minden várakozásomat alulmúlja.
És akkor még itt van a djent, a rockzene egyik legnagyobb parasztvakítása, ahol a spontaneitás helyét átveszi a logikai szabályrendszer mentén elővezetett hangszerbuzulás. Az egyébként nagyszerű Meshuggah farvizén, a saját hajánál fogva előrángatott műfaj, amit néhány dal alapján tökéletesen ki is lehet ismerni. Ez a mű-stílus telepedik rá az egész lemezre, hogy még a jobb dalokba is képes belerondítani váratlan, és teljesen indokolatlan felbukkanásaival. Lehet, hogy akik szögmérővel és függvénytáblázattal hallgatják a zenét, azok most elélveznek a csodálatos ritmusképletektől, de szerintem enélkül is izgalmas, változatos, és progresszív volt a Subscribe muzsikája, semmi szükség nem volt ezekre a gépies tornamutatványokra. Korszerűnek korszerű, modernek is modern, de egyúttal rohadt unalmas is. Stílszerűen a Tépj Függönyt egyik sorát tudnám most ide cibálni: "Nem igazi a tűz, amely nem lángol", mert itt a hangzás bizony nagyon erősen rátelepedett a dalok minőségére is. A djent és az erőltetett progresszivitás beiktatásával saját értékeiket csapolták le a srácok. Kifogták a szelet a saját vitorlából, kiszedték a zenéből a dögöt, kivonták a metálból az oxigént!
Hol vannak a hallójáratokat lángba borító gitárok? Hol van a tradicionális és a modern metálzenét ötvöző Anxiety-trilógia mesteri komplexitása? A Blue Mescalin kábult eufóriája és kígyóként tekergőző riffjei? Meg egyébként is, ki tanyája ez a nyárfás? Az énekdallamok, a refrének most is jellegzetesek, a hangszerelés ezúttal is kiismerhetetlenül sokszínű, és bizonyos szempontból rohadt nagy zenélés folyik ám itten, de valahogy mégsem érzem a korábbi anyagokra jellemző mágiát. A Subi eddigi lemezein mindig volt 3-4 kapaszkodó, ami egyből betalált, majd a folyamatos hallgatások után szépen kinyílt az összes többi dal is. Most viszont nincs ilyen. A kapaszkodók most is megvannak, de a többi nóta nem dönt le elsőre, nem döntött le másodikra, és most, egy kisebb pihentetés után előszedve sem akar működni.
A jelenlegi modernkedő, progresszívnek álcázott zenekarok közül egyedül a Protest The Hero-t ismerem valamennyire. Na, őket sem nagyon, mert annyira azért nem jók, de az attitűdöt tekintve velük éreztem némi rokonságot az új dalok hallatán - bár a Subi még ebben a kicsit életlen formában is sokkal jobb. A djenttel meg úgy vagyok, mint az ördög a tömjénfüsttel, úgyhogy sajnos nem tudom megmondani, hogy például a Run To The City legvégén hallható monoton pödörgetés melyik zenekar hatására születhetett, de igazából mindegy is, mert a djent nem olyan, hogy van germán meg mondjuk az amerikai-iskola, hanem vannak ezek a töredezett ütemek, mint kötelező szériatartozékok és mindenki azt nyomja, Tűzföldtől egészen Floridáig. Továbbá a zenekarokat legfeljebb az énekesük alapján lehet megkülönböztetni, szóval a djentről inkább jót vagy semmit.
A gépek háborúja közben azért még így is becsúszott három csúcskategóriás nóta (Gazing, Turbulents, Tépj Függönyt) és a többrétegű, klasszikus Subscribe-kunsztokat csillogtató Obsessive – Compulsive is egyre jobban beérik. Igazából, ha jobban megnézem, akkor mindegyik dalban vannak jó momentumok, csak a már fentebb említett okok miatt nem lett olyan egységes, nem lett olyan lehengerlő a végeredmény, mint korábban. Na, régen minden jobb volt.
Utolsó kommentek