Spidergawd
II
2015
Crispin Glover Records
Korunk zeneipari változásai új életet csiholtak a szupergruppok intézményébe, ami sajnos a visszájára sült el. A ’90-es években már önmagában izgalmas volt, hogy milyen zenét hoznak össze a különböző bandákból összeverődött, jól ismert arcok: egy Down, egy GZR, vagy egy Brujeria még azok számára is érdekes lehetett, akiket egyébként nem nagyon izgattak az anyabandák. Napjainkban ez már teljesen megváltozott: követhetetlen iramban szaporodnak a szupergruppok, a projektek, a mindenféle rockcelebes összeröffenések, az embernek néha már olyan érzése van, hogy bizonyos vonatkozásában már mindenki játszott mindenkivel, és minden bandában dobolt már Mike Portnoy. A lemezipar bedőlt, a hangsúly átkerült a koncertezésre, a fő bevételi forrás a gázsi és a merch pulton árusított pólók, csecsebecsék, zenekaros metszőollók - persze albumokra azért még szükség van, hiszen kell egy jó indok a turnézásra. Rekordsebességgel születnek meg a neten átküldött ötletekből összepakolt lemezek, a kiadó is örül, hiszen ha jól bejáratott nevekről van szó, akkor a hallgató is hamarabb felkapja a fejét, szóval úgy tűnik, hogy a szupergruppozás az egyik könnyebben járható út a jelenlegi zenei dzsungelben. Nem akarom kárhoztatni a zenészekből lett utazó üzletembereket, akik egyik turnéról esnek be a másikra, hiszen ők csak alkalmazkodtak a kor követelményeihez, de mégis szomorú, hogy a szupergrupp mennyire egy tét nélküli, kiüresedett kifejezés lett napjainkban. Eltűnt a varázs, hogy az azonos - vagy éppen különböző - zenei alomból érkező zenészek valami különlegesen egyedit hoznak létre, miközben felismerhető, saját entitásuk is visszaköszön a zenéből. Akárhogy is erőltetem magam, az elmúlt tíz évből mindössze két minőségi, az előbbi kritériumoknak megfelelő szupergruppot tudok felidézni, az egyik a The Damned Things, a másik meg az Anywhere.
A Spidergawd nem teljesen felel meg a szupergrupp kifejezés követelményeinek, hiszen az átlag rockernek valószínűleg nem indul el a nyálelválasztása ezektől a nevektől hogy: Bent Sæther, Kenneth Kapstad, Per Borten és Rolf Martin Snustad. A Motorpsycho ritmusszekciója, egy norvég ska zenekar szaxofonosa, és a Moving Oos gitáros-énekese - hát nem tőlük hangos a rockmédia, maradjunk annyiban. A Motorpsycho 25 küzdelmes év alatt azért underground szinten ugyan összegereblyézett minimális ismertséget, de a Hopalong Knut és a Mooving Oos már tökéletesen ismeretlen Norvégián kívül. Azonban ha a zenészek ismertséget tekintve nem is, zeneileg maximálisan szupergrupp a Spidergawd, hiszen a négy zenész három irányból érkezett és mindegyikük mást hozott magával a kis hátizsákjában, a végeredmény pedig minden ízében egyedi, jól elkülöníthető, minőségi rockmuzsika.
Óhatatlan az összehasonlítás ilyenkor az előző albummal, főleg azért, mert szinte egy év sem telt el a két lemez megjelenése között, a debütáló albumot pedig nem a szél fújta a tavalyi év legjobb lemezei közé. Alapvetően nem változott semmi, a II egyenes ági folytatása a debütnek, csak sokkal letisztultabb, összeszedettebb a végeredmény. A dalokat jól sikerült nettósítani: nincs már 10 perc feletti experimentális orgia, és a progresszívabb megközelítés helyett inkább a közérthetőség került előtérbe. Természetesen a Spidergawd továbbra is erősen retrospektív zenét játszik, de a hangzás exkluzivitása, frissessége miatt nem nagyon lehet egy lapon említeni a szokványos ősrock vonzáskörzetébe tartozó bandákkal. A Motorpsychoból már jól ismert alapok teljesen benövik a zenét, még több hónapos, masszív ismerkedés után is tudnak újat mutatni. A szaxofon vagy folyamatosan duruzsol a háttérben, vagy szólisztikus, már-már jazzbe hajló futamokkal operál - de ha történetesen nem lenne különleges a hangzás, a dalok minősége még így is olyan szinten van, hogy a Spidergawd toronymagasan kiemelkedik a jelenlegi felhozatalból.
Egy átlagos Spidergawd nóta nagyjából úgy fest, hogy beindul a groove, a bőgős gyurmázik, a szaxofon riffel a háttérben, a hatkezű dobos szétveri a cájgot, a frontember hajlításait, dallamait ki nem veri az ember a füléből, és közben a gitárral sem alibizik Per Borten. A szakavatott fülek nagyon komoly énekteljesítményre figyelhetnek fel, bár nem vitás, hogy Borten mester leginkább a bluesos dolgokban érzi magát otthon, az ordítósabb témáknál érezhetők a korlátai. Hangjában benne van a blues, benne van a szőr, benne van a dög! Néhány Moving Oos-nóta felületes ismeretében elképzelhetetlen, hogy honnan kaparta elő a hipszterszemüvege mögül ezt a marcona rockistent. Felfedezni vélek a dallamaiban némi rock-idegen, outsideres hatást is, mintha néhol funkos-soulos dolgok lennének benne, na nem mintha nagyon tudnám, hogy azok milyenek.
Egyedül talán csak az instrumentális Caerulean Caribou idézi az első lemez elborultabb pillanatait (elmenne simán egy Motorpsycho-dalnak is), a többi nóta viszont tökéletes beugró bárkinek, aki műfajoktól függetlenül nyitott füllel közlekedik. Nekem ugyan eleinte egy kicsit hiányoztak az Empty Rooms-féle totális elborulások, de valahol a természetes fejlődés eredménye, hogy egyszerűsítették a képletet, és azért még így is iszonyatos zenefolyamot zúdítanak az emberre. Tényleg nincs értelme egyes momentumokat kiemelni, mert mikor az önfeledt örömzene ilyen rohadt jó rockdalokat eredményez, akkor egyszerűen nincs mit magyarázni. Négy ember három irányból + retrospektív, de mégis friss, kortárs rockmuzsika = Spidergawd
Utolsó kommentek