The Good the Bad and the Zugly
Hadeland Hardcore
2015
Fysisk Format
Norvégia déli részén meglehetősen érdekes népekkel és viselkedésformákkal lehet találkozni. Délnyugaton található Stavanger városa, ahol egy lelkes műkedvelő már tíz éve rendszeresen teleszarja a helyi golfpályán található lyukakat, délkeleten meg ott van az oslói punkmozgalom koronaékszere, a Turbonegro, akik tökélyre fejlesztették a zenébe ágyazott tirpákságot, és regnálásuk alatt több-kevesebb sikerrel szarták össze a társadalmi beidegződéseket, konvenciókat. A Turbonegro manapság már nem túl aktív, de van utánpótlás, hiszen a The Good the Bad and the Zugly szintén az oslói punkposvány szülötte, második lemezük, a Hadeland Hardcore pedig már címében is jelzi, hogy az igazi, nyers, agresszívan trollkodó, dél-norvég punkrock továbbra is ezer fokon lángol. Bunkó, tapló, mégis elit, mégis értelmiségi!
A második album minden bandánál egy kicsit vízválasztó: ez az a fordulópont, ahol elválik a szar a májtól, mikor kiderül, hogy egyszeri fellángolásról volt-e szó, vagy tartós a színvonal. Voltak erős kétségeim, hogy a két évvel ezelőtti parádés bemutatkozást úgysem tudják megismételni, hiszen az olyan pompás kompozíciók említésétől még most is könny csordul a szemembe, mint a Reaction Formation, a Nowhere to Go, vagy a Please Kill Me. Na, ezek azért elég magas nívót képviseltek! A kétségek viszont néhány másodperc alatt tovaszálltak, ahogy a vészjósló, Gallowst idéző kezdés után leütik a tust, majd felcsendülnek az ellenállhatatlanul szirénázó gitárok. A Who Will Save Scandirock? nem csupán egy kikacsintás a nagy előd, a Turbonegro egykori dalszövegére (We saved rock 'n' roll) hanem egy elsöprő erejű ökölcsapás, a tökéletes kezdőnóta, ami egyből a legnagyobb Zugly-slágerek közé emelkedik.
Igazából a zenében és a hozzáállásban semmi sem változott. A Hadeland Hardcore egyenes folytatása a méregerős debütnek, viszont a végeredmény már sokkal kompaktabb, kiforrottabb, a dallamok még jobban ülnek és teljesen eltűntek a töltelékek. Amiben viszont jelentős változás történt az az énekes személye: Lars Dehli kikerült a zenekarból és az ember azt hinné, hogy az új lemezen hallható embertelen rikácsolásra valószínűleg a hadelandi erdőségekből szerződtettek egy jetit, pedig az új énekes nem más, mint a norvég undergroundban ismert névnek számító Ivar Nikolaisen, aki egyébként a Silver énekese is. Nikolaisen az elmúlt évek egyik legerősebb vokális produkcióját teszi le az asztalra, jól rámutatva, hogy mennyire gyenge ripacsnak tűnnek napjaink death/black/ilyen-olyan metálos hörgő-morgó énekesei, akiknél az agresszív hozzáállás csak egy póz, egy manír, nincs tartalom a brutalitás mögött, annyi keménység van bennük, mint a kisgyerek kakis pelenkájában (Nick Holmes újra hörög? Hova szarjak?) Hallgasd csak meg a Way Out West elején hallható irgalmatlan rekesztést! Ennek az embernek elhiszem, hogy nem páváskodik és még a sajtos pogácsát is ilyen hangon kéri a büfében! Egyébként Nikolaisen vendégszerepelt az egyik számban a Kvelertak első lemezén is, szóval szaktekintély a témában.
A borító ezúttal is Flu Hartberg, a norvég illusztrátor/képregényes munkája, és természetesen megmaradtak a számok közti - a Zuglynál már-már védjegyszerű - viccesen tanulságos közjátékok/hangjátékok. Csúcspont követ csúcspontot, ahogy a káoszból szép lassan előtűnik az egyszerű rockgitározás örömünnepe. A két gitár tökéletesen egészíti ki egymást, legyen szó riffekről, szólókról, színezgetésről, gitárdallamokról. Döbbenetes, hogy az egyszerű témákból minden egyes alkalommal egy újabb szörnyeteg bontakozik ki. Ha túlléptünk a vadállat énekesen és az irgalmatlanul erős zenén, és hogy a dalszövegek a geopolitikától az ivásig az élet minden szegmensét lefedik, akkor még mindig ott vannak a gyilkos kórusok/csordavokálok, ami elől egyszerűen nem lehet elmenekülni, például az I Sleep Hardban azt hitted már halottad az év kórusát, de a következő refrénben még azon is csavarnak egyet. A Death To Firesouls úgy metál, hogy nem metál, aztán ott a Dad Brains, amire decens családapák is eltorzult fejjel pogóznak a szőnyegen, mikor senki nem látja őket, a überslágeres Übermensch Revisited, vagy a Natural Born Nettroll záró aprítása. Áh, nagyon nagy zene. Mintha a focihuligánok ostrom alá vették volna az MLSZ-székházt, a háttérben a Turbonegro muzsikál, a családok meg rettegnek a sarokban. Ez tényleg igazi anyaszomorító zene, a rockzene pusztító vírusa, aminek hallatán az anyukák rémülten fogják kezüket csemetéjük fülére tapasztani.
Egy szóval tudnám legjobban jellemezni a Hadeland Hardcore-t: MENŐ. Nem Petőfi tévés értelemben menő, nem hipszteres, szelfibotos értelemben, nem azért menő, mert még ismeretlenek és valami underground kivagyiságból, hanem a szó igazi, eredeti értelmében menő. Menő, mert kurvajó, kikezdhetetlen, hibátlan! Jóval könnyedebb a hangvétel, mint a klasszikus Gallows esetében, de nagyon komolyan úgy érzem, hogy a Grey Britain óta nem született ilyen megkerülhetetlen alapmű a stílusban!
Utolsó kommentek