Mustasch
Sounds Like Hell, Looks Like Heaven
2012
Regain Records
A tavalyi csodálatos válogatás hatására kezdtem el tüzetesen megismerkedni a Mustasch korábbi lemezeivel, amik nem is okoztak csalódást. Ugyanakkor hozzátartozik az igazsághoz, hogy az irgalmatlan jó dalok mellett, minden albumon becsúszik valami gikszer, és ezért sem tudom őket még a svéd első ligába sorolni, mert túlságosan gyakran fordul elő velük, hogy vaktölténnyel lövöldöznek. A svédektől azt szoktam meg, ha valami üt, akkor az első hangjegytől az utolsóig hibátlan, a svéd top ligában töltelék-daloknak helyük nincs. Legutóbb a Slingblade szállított le első felütésre egy stílusában hibátlan albumot, és ez a fajta tökéletességre való igyekezet még most is hiányzik a Mustaschból. Nagy baj nincs azért, eddig talán ez a legegységesebb albumuk, most jutottak a legközelebb az igazi svéd acélhoz, de néhol azért még mindig csúfoskodik egy-két odaszáradt mustárfolt a jólfésült bajuszon.
Itt van mindjárt kezdésnek a Speed Metal, ami erőtől duzzadó fővitorlaként hajthatná előre a Mustasch-életművet, lehengerlő húzásával, egyből rögzülő dallamaival, ha nem vágták volna el a számot a harmadik percnél. Egyszerűen lekeverik a dalt a gitárszóló közepén! És ezt most így hogy? Mire föl? Elfogyott a szalag, nem volt hely a vinyón, vagy mi a fasz? Mintha valami előzetes kedvcsináló promóanyag lenne, ahol az előírt három percnél kötelezően le kell húzni a potmétereket. Komolyan felidegesítem magam mindig mikor hallom. Általában azzal szokott gond lenni, mikor a kelleténél tovább húznak egy dalt, hát itt az a baj, hogy elvágták a háromnegyedénél. A szóló után még kellett volna egy verze, meg egy refrén, levezetésnek meg a jó kis kezdőriff, hogy teljes legyen az egész, hogy legyen eleje, meg vége, mert így csak jól felhúzzák az embert, és hiányérzet marad a dal után. Ott áll az egyszeri zenehallgató felspanolva, letolt gatyával, álló cerkával, a csaj meg elszaladt.
Szerencsére a többi dalt már nem rontják el szándékosan, egyedül a Metallicás Dead Againt érzem teljesen feleslegesnek, Sad But True-ból egy is bőven elég. Az énekes/gitáros Ralf Gyllenhammar énekstílusa eddig Astbury, és Hetfield között volt valahol félúton, most viszont mintha a törékeny egyensúly erősen eltolódott volna Hetfield irányába, és egyre több az újkori Metallicára jellemző hajlítgatás, és arrogáns manír. A zene is besúlyosodott némiképp, de azért még mindig megmaradt a dalközpontúság, és a közérthetőség, továbbra sincs Excelre szükség a Mustasch értelmezéséhez. A korábbi lemezek rockosabb, könnyedebb, vigyorgósabb vonalát legjobban a Your Father Must Be Proud of You viszi tovább, ami nemcsak a lemez legjobbja, vakítóan csillogó koronaékszere, de a Mustasch katalógusában sem nagyon találni jobbat tőle.
Riff-Ralf pofátlan magabiztossággal közlekedik a dallamos ének, és a sakálüvöltések közötti ingoványos területen. Nincs erőlködés, nincs kamu, nincs megjátszás, ha rátaposnak a lábára, akkor is így ordíthat. Ha azonnal ható kőkemény, dallamos, tökös, kortárs rockzenéről beszélünk, akkor bajuszéktól jobbat nem nagyon találni jelenleg. A Speed Metalt kár volt lekeverni, a Dead Againt kár volt felvenni, de ezeket az apróságokat leszámítva a Sounds Like Hell, Looks Like Heaven egy kibaszott kőszikla lett! A klip a The Challenger-re készült, ami ha nem is a lemez legjobbja, de nagyon jó esszenciája, hogy miről is szól a Mustasch: szájriff, léggitár, légdob, légordibálás, mindhalálig.
Utolsó kommentek