Bible of the Devil
For the Love of Thugs and Fools
2012
Cruz Del Sur Music
A Bible of the Devil nem ma kezdte az ipart, hiszen a chicagói anyaszomorítók már kiadtak vagy féltucatnyi albumot, meg egy raklapnyi splitet, mégsem nagyon sikerült nekik kitörniük az underground mocsarából, pedig erre a zenére talán még kereslet is lenne. Én is csak egy fatális véletlen következtében botlottam beléjük, történt ugyanis, hogy a piacvezető orosz warez-oldalon stoner metálnak aposztrofálták a For the Love of Thugs and Foolst, vagy inkább félre diagnosztizálták őket, ugyanis ebben a zenében, még egy elszáradt kendernyi sztóneres hangocskát sem találni. Mivel minden ismeretlen sztóner zenekart letöltök legalább egy néhány perces belehallgatás erejéig, a Bible of the Devil klasszikus metálja trójai falóként bekerült a rendszerbe, amit azóta is sikeresen bomlaszt belülről.
Az ismerkedést valahol ott kéne kezdeni, hogy nem kell velük túlzottan nagy elvárásokat támasztani, ugyanis van néhány furcsaság a muzsikában. A gitárosok énekelnek, és nem nagyon tudnak, mondjuk hangjuk sem nagyon van, és a hangzás sem fogja senkinek sem letépni az arcát, (főleg a dobnál lóg ki lóláb egy idő után) és akkor még egy szó sem esett a 80-as évek eleji metálklisé-áradatról, de hogy nem a szél fújta őket az év legjobb lemezei tizedik helyére, na az is hétszentség. A zenét leginkább úgy lehetni belőni, hogy a NWOBHM legjobb pillanatai (főleg Iron Maiden és Saxon) frontálisan ütközött a Thin Lizzyvel, a baleset után pedig intravénásan kapott egy kis Dio-korszakos Black Sabbathot a beteg. Hiába a rengeteg pátosz, a metálos közhelyek, és az ezerszer hallott elcsépelt megoldások, mert a dalok annyira erősek, hogy a lemez egyszerűen skippelhetetlen! Igazi klasszikus, békebeli, óóóóó-zós, szentimentális metál, ahogy az a metál etikai kódexében írva vagyon.
Az énekben furcsa kettősség van, mert az énekhangok egyrészt zsigerből jönnek és kezdetlegesek, de mindegyik dalnak végtelenül profin kidolgozott énektémája van, és mikor azt mondom hogy fülbemászó, akkor azt tényleg úgy kell érteni, hogy nincs két egyforma dal, és a dallamok berágják magukat az agyadba, kitörölhetetlenül. Igazából nem is rosszak az énekesek, vagy legalábbis én bírom az ilyen őszintén prosztó vokalizálást, de nyilván sokaknál ez fogja kicsapni a biztosítékot. A gitártémák néhol egy belassult Maidenre emlékeztetnek, a folyamatosan jelen lévő Thin Lizzy-utalások pedig ráérősen nyaldossák körbe a dalokat, mígnem az Anytime alatt teljesen elszabadulnak, a tempósabb részeknél pedig gyakran beugrik Something Wicked This Way Comes, ami talán az utolsó klasszikus power metál album volt, ami még tetszett.
Nincs itt semmi ördöngösség, a klasszikus verze-bridge-refrén-szóló jegyében pörögnek végig a dalok, és mikor már egy kicsit monotonnak tűnik az egész, akkor az I Know What Is Right szólója elé beraknak egy olyan fúvós-betétet, hogy egyből a légtrombita után kell nyúlni. És még a szólók is milyen faszák! Az ördög bibliájának az egyszerűségében rejlik a zsenialitása. Kötelező, és kész.
Utolsó kommentek