Kvelertak
Meir
2013
Roadrunner Records
Az elmúlt évek szinte egyetlen zenei sikersztorija a norvég Kvelertakhoz fűződik, akik három évvel ezelőtt, egy friss, ropogós, üde portékával jelentkeztek, a már akkor is erősen bágyadt halszagot árasztó metálpiacon. Mondhatni a Kvelertak az egyetlen Léggitár-kompatibilis zenekar, akiknek valamilyen szinten bejött az élet, és ugyan a szélsőséges norvég harákolás miatt valószínűleg sosem lesz belőlük élvonalbeli zenekar, azért elég rendesen bekerültek a köztudatba. Volt ugyan egy viszonylag erős hype is körülöttük, főleg az erre kifejezetten fogékony angol sajtótól ("legjobb norvég zenekar az A-ha óta", és hasonló okosságok) aminek a végeredménye egy norvég Grammy-díj, és a legjobb feltörekvő norvég tehetségnek járó egymillió koronás támogatás lett, de ettől függetlenül a bemutatkozó album zeneileg, és hangzásban is olyan vehemenciával cincálta szét a korabeli vetélytársakat, mint ahogy a portyázó viking hordák szedték darabokra a tutyimutyi szász véderőt.
A vikingek annak idején azzal tartották távol a rossz szellemeket, hogy mindenféle rémisztő állatfigurákat farigcsáltak a hajójukra, vagy a házuk elé, ez a szép hagyomány Kvelertakék esetében úgy él tovább, hogy az ártó szándékkal érkező hallgatókat szélsőséges zenei elemekkel, és norvég nyelvű károgással rémisztik el, és elég jól is csinálják, mert ez a zene azért még továbbra is nagyon morcos, és megfelelő nyitottság kell a befogadásához. Ugyanakkor a károgás és a black metálos őrlés itt kizárólag színezőelemként van jelen, hiszen ha eltekintünk a külsőségektől, akkor ez bizony továbbra is hegyi patak tisztaságú rock’n’roll. Ha zeneileg nem is, de hangulatilag olyasmi death'n'roll, mint amit az Entombed is csinált kb. tizenöt éve, annyi különbséggel, hogy a svédeknél sokkal jobban jelen volt a hardcore, és a noise rock, még Kvelertakéknál a Motörhead, és az AC/DC a két legfőbb támpont.
Nagy változások nem történtek az előző lemezhez képest. Nincs már meg az újdonság mindent lehengerlő varázsa, kicsit nehezebben adják meg magukat a Meir dalai, egy kicsit nehezebben rögzülnek a kórusok, de már első hallásra is ütnek a kicsit sztóneres, kicsit a savannah-i bandákat idéző gitártémák, például az introként is funkcionáló Apenbaring elején, ahogy szépen egymás után belecsimpaszkodik a főriffbe a három gitár, és ezek azok a pillanatok, amiért a Kvelertak muzsikája ennyire tudja hallgattatni magát.
Zeneileg az albumot két részre osztanám, az első hét dal egyenes folytatása a debütnek: mocskos, dögevő, mihaszna, senkiházi rock and roll, punkosan ragacsos kórusok, és a kötelező jelleggel futott körök a black metál körül. A három fő vezérmotívum a Trepan, a Bruane Brenn, és a Manelyst, a többi dalban néha ingadozik a színvonal, de azért tölteléknek egyiket sem nevezném. A sztóneresen betompult riffekért, és a Manelyst végén hallható klasszikus Motörheades szólóért pedig jár a megérdemelt piros pont.
Kvelertak - Manelyst. A klipben a nyugalom megzavarására alkalmas képi vagy hanghatások, úgyhogy 18-as karika, meg ilyenek.
Az utolsó négy dal a legjobb példa arra, hogy a 2-3 perces death'n'roll slágereken túl is van még bőven kiaknázandó terület a Kvelertak zenéjében, mert igazán csak itt kezdik el túráztatni a három gitárt. A Nekrokosmos az első olyan daluk, ahol a black metálos tekerés nemcsak színezésként szolgál, hanem a dal második felének már tényleg van egy megfoghatatlan paráztatós hangulata, ahogy az ember szinte érzi az arcát csapkodó északi szelet, és ez sokkal inkább horror, mint a Manelyst klipjének véres-beles, horror klisékkel teli képi világa. Az Undertro folytatja a percekig tartó monoton témázgatást, ami elsőre nagyon furcsa volt, de ma már ezt tartom az egyik legerősebb momentumnak a lemezről, ahol végre a dobos is rendesen eleresztheti magát. Az ortodox punk harmóniákra felfűzött Tordenbrak is a lemez agyasabb, bonyolultabb dalai közé tartozik, de itt azért már kacsingatnak vissza a slágeresség felé, hogy aztán a záró Kvelertakban minden eddiginél nagyobb elánnal törjön a felszínre a klasszikus AC/DC-féle boogie.
Akad ugyan egy-két gyengébb pillanat a lemezen, de nem érzek minőségbeli visszaesést az első albumhoz képest. A Kvelertak ismét megmutatta, hogy hol lakik az úristen, vagy Odin, vagy Thór, vagy Loki, vagy legyen bárki is a főnökük nekik. A vérgőzös viking horda nem tisztel senkit és semmit, sem istent, sem embert: legjobb harcosainkat legyakják, asszonyainkat meghágják, javainkat ellopják, otthonainkat felégetik, útjukat pusztulás és vér kíséri - természetesen csak zenei értelemben. Ezt a death'n'rollt, black'n'rollt, vagy rock'n'rollt, vagy nevezzék bárminek is, jelenleg ők csinálják a legjobban, de hangzásban és zeneileg is köröket vernek a jelenlegi ötlettelen metálos felhozatalra.
Nem sok underground zenekar mondhatja el magáról, hogy az új albumuknál valósággal forr körülöttük a levegő: a borító ezúttal is John Dyer Baizley kezének munkája, a felvétel ezúttal is GodCity stúdióban készült, Kurt Ballou irányítása mellett, a Kvelertak klipjeit már menő norvég filmrendezők készítik, a Bruane Brenn világpremierje a BBC rockműsorában volt, és ha a Meir mást nem is, de a norvég eladási listát letarolta a megjelenés hetében. Szóval a lehetőségekre nem panaszkodhatnak, de szerencsére nem is teszik, hanem minőségi produkcióval próbálják megragadni a pillanatot.
A klippeket általában 25-30 másodperc után ki szoktam nyomni, de az átlagosnál lényegesen magasabb cukiság-faktorral rendelkező Bruane Brennt már biztos megnéztem vagy kétszer, szerintem nagyon vicces lett.
Utolsó kommentek