Spacegoat
S/T
2012
Kisebb visszaesést tapasztalok az okkult retro-rock énekesnős szakágában, mintha egy kicsit kevesebb lenne a kiemelkedő lemez, és mintha a fáradság és a tömegtermelés jelei mutatkoznának, a kecskevérben könyékig turkáló asszonyságok munkásságában. A Devil's Blood beszüntette dicsőséges tevékenységét, és az utolsó album biztos nagyon karmolhat, de a száraz hangzás, és a dobgép miatt képtelen vagyok néhány percnél tovább hallgatni, a Purson meglehetősen unalmas lett, a finn Jess néni EP-je meg sem közelíti a tavalyi lemezt, az amerikai Jex néni zenéje annyira elborult, hogy hónapokig tart, mire feldolgozza a szervezet, jön majd ugyan az új Blood Ceremony, de őket igazából sosem soroltam a közvetlen élvonalhoz. Szóval pont jókor jön a mexikói Spacegoat ötszámos EP-je, ami ha nem is forgatja ki sarkaiból a világot, de az elmúlt időszak legjobb énekesnős retro-rockja hallható rajta.
Az énekesnős bandákkal általában az szokott a baj lenni, hogy vagy nagyon jók a dallamok, de a hang nem jön be, vagy hiába jó az énekesnő, de igazából a zenéhez túl sokat nem tud hozzátenni, és inkább csak kötelező díszítőelemként funkcionál a női vokál. A Spacegoatnál nincsenek ilyen problémák, Gina Rios (gitár-ének) nemcsak szépen énekel, és jó hangja van, de nem tolakszik feleslegesen az előtérbe, mindig csak annyit énekel, amennyire épp szükség van. A zene a ’70-es évek szellemében fogant, pszichedéliával vastagon átitatott ősrock, a zenekarra saját bevallásuk szerint a Sabbath, a Zeppelin, és Janis Joplin tette a legnagyobb hatást, de szerencsére egyik sem telepedik túlságosan rá a zenére, és inkább kategorizálhatatlan proto metálként jellemezném őket, mintsem egy újabb zenekart, akik ismét a Sabbath tintájába mártogatják a pávatollat.
A zene elszállt, borongós, de azért nem túl súlyos, Miguel Ríos (Gina testvére) pedig időnként latinos felhangokkal megbolondított szólókat ereget, ami szintén egyfajta unikum a jelenlegi retrós tömegtermelésben. A Silver Swamp elején van egy csöppnyi Sabbath, de utána elkanyarodnak egy kevésbé direkt, álmodozósabb világ felé, hihetetlen jó a refrén, a gitárokban pedig végig van egyfajta latinos jelleg. A Black Glow sztóneres főriffje gyalul, és ez a dal tényleg egy kicsit olyan, mintha Janis Jopin beugrott volna egy dal erejéig a Vol.4-korszakos Sabbathba, a Cosmica pedig valami hihetetlenül cuki, ahogy Rios kisasszony spanyolul énekel benne. Mind az öt dal remek, tele penge dallamokkal, jó kis riffekkel, és kellemesen áporodott vintage-es hangzásvilággal, és készül már az első nagylemezük. Az ötszámos EP egy e-mail címért cserébe lekapható a Bandcampről.
Egyébként a Bandcamp az egyik legjobb dolog az interneten, ami az underground zenével történhetett. Nemcsak belehallgatni lehet, de valahol ingyen is lehet tölteni, vagy tetszőleges összeggel támogatni a zenekart, néhol már egyfajta shopként is üzemel, lehet rendelni CD-t, bakelitet, pólót, zenekaros metszőollót, sőt, az igazán perverzek még kazettákat is gyártanak, ami azért már tényleg elvetemült egy dolog.
Egy kis további ingyenkoszt még a Bandcampről:
- a portlandi Fellwoods lemeze igazi vintage-csemege. A gitáros-énekes Adam Burke festette az Uncle Acid legújabb kislemezének borítóját, meg a Crag Dweller is az ő műve.
- Lion Farm - a tavalyi négyszámos EP zseni, de van már új daluk is, pörgős-zajos-karcos-elbaszott-retrós-sztóneres akármi, imádom!
- Witch Ripper - Mastodon, Neurosis, és kék-korszakos Baroness. Vegytiszta, brutálisan őszinte kortárs metál, ha osztályozni kell, akkor a Space Debris, és a Hydra olyan iszonyat 10/10-es dalok, hogy szétrúgják a ház oldalát!
Utolsó kommentek