Volbeat
Guitar Gangsters & Cadillac Blood
2008
Mascot
Az előző Volbeat lemez amilyen gyorsan betalált, olyan gyorsan meg is untam, ami nem azt jelenti, hogy rossz, csak hosszabb távon valahogy nem jön be. Hirtelen nagyot üt, de aztán semmi. A stílus itt már ki van alakulva ezen változtatni nem fognak, szóval meglepetés nem nagyon van. Mit is szoktak erre mondani: Elvismetál, country, rock’n’roll, egy király énekes, meg ugye a különleges hangzás. Egy dologról feledkeznek meg mindig a népek, hogy Michael Poulsen hangjában bizony ott van egy jó adag Komár Laci is. A zenét talán úgy lehetne a legjobban jellemezni, hogy Komár Laci néhány sör és spangli után, dülöngélve beugrana egy country/metál zenekarba énekelni, és Elvis hangon megpróbálná Hetfieldet utánozni. Na, jó, ez kissé túlzó összehasonlítás, Poulsen azért sokkal jobb, mint Komár.
A lemez szinte minden tekintetben megegyezik az előzővel. A nyitó countrys intrónál szinte látom a régi western filmek tehénszar szagú cowboyait, amint a cigi füstjétől szűkre húzott szemmel matatnak a pisztolytáska körül. Szóval a hangulat a régi, és nem sok olyan zene van, ami elsőre így elkapná az embert, Poulsen énekdallamai pedig zseniálisak, a lendület meg leviszi az ember fejét. Az album első fele egyszerűen tökéletes, bár az előző lemezhez képest egy kicsit mintha visszavettek volna a countryzásból. A lemezt nyitó slágerek mellett, még a Still Counting a nagy kedvencem, ami minden szempontból fullra van járatva: Poulsen itt nyomja a legjobb dallamokat és a zene itt nagyon el lett találva, és a szokásos sablonos döngölések is meg vannak variálva. De egy idő után megint előjött a Volbeat legnagyobb baja, hogy a zene nem mindig tartja a szintet Poulsen hangjával. A Light a Wayt például próbálják egy kicsit más hangszereléssel színesíteni, de nekem ez ilyen erőltetett kesergős lett, főleg a refrén. A lemez vége felé, egyre üresebb a zene, ha az énektémát meg a kezdőriffet nem számítjuk, ugyanaz a zakatolás megy végig.
Én a helyükben ráfeküdnék jobban a country vonalra, és megtámadnám az USA-t, mert ott aztán tényleg minden szir-szar ótvar country lemezt milliószámra el lehet adni. Egy olyan számmal, mint a Hank Williams feldolgozás kéne csinálni egy kőkemény westernes klipet, azzal aztán lehetne aratni, de valószínűleg a Volbeat megmarad ilyen európai kuriózumnak. Az előző lemezen Johan Olsen volt vendég, most pedig az egyik dalban Pernille Rosendahl énekel, közös bennük, hogy nagy sztárok Dániában, de máshol nem nagyon ismerik őket. Mindenestre jó húzás volt mindkettő, mert tényleg speciális hangok, főleg az előző lemezen a kivert kutya hangú Olsen.
A Volbeatnek egy igazi riffmesterre, egy igazi gitár-gengszterre lenne szüksége. Mert emlékezetes riffből nincs sok, a country témák egy idő után unalmasak, és a lemez második felében szinte végig ugyanaz a monoton zakatolós ritmusozás van. Poulsen is érezheti, hogy hol van a bibi, mert mindig ott rezgeti magát a legjobban ahol már nagyon sablonos a zene, mondjuk a Find That Soul vagy A Broken Man and the Dawn, az utóbbi (ami egyébként előbb van) azért nem olyan rossz, de hosszú távon nálam mindenképp ez az egykaptafa zakatolás, ami miatt nem tökéletes a lemez.
A Volbeat country témáiról nekem mindig a 100 Folk Celsius ugrik be, mint gondolom mindenkinek, aki nem szakértő a témában. Sosem értettem, hogy is van ez 100 Folknál, hogy időnként kimennek Amerikába, (állítólag valami fesztiválra), aztán hazajönnek vigyorogva, és a legjobban akkor vigyorognak, mikor a Paff a bűvös sárkányt éneklik. Sosem értettem, hogy mi olyan vicces benne, csak évekkel később jöttem rá, egy filmből, hogy a Paff the Magic Dragon az gyakorlatilag egy füves himnusz, ezek meg mint egyfajta gyerekdalt interpretálták a Három kívánságban. Nem is kell csodálkozni a jelenlegi mentálhigiéniás állapotokon, egy egész nemzedék nőt fel a füves sárkányon, és ki tudja, hogy a Miki manó mögött is milyen narkotikum rejtőzik....
Na mindegy, furcsák ezek a countrysok.
Utolsó kommentek