Entombed
DCLXVI: To Ride Shoot Straight and Speak the Truth
1997
Threeman Recordings
Ha figyelmesen megvizslatjuk a 90-es évek svéd metálzenéit, akkor megfigyelhetjük, hogy két stúdió körül koncentrálódtak a korszak meghatározó zenekarai, kiknek hatása máig érződik. A Fredman stúdióhoz köthető az At The Gates, Dark Tranquillity, In Flames által fémjelzett letisztult, kimunkált, de ugyanakkor bivalyerős göteborgi-hangzás, még a másik gócpont a stockholmi Sunlight stúdió, ahol a klasszikus death metál hangzás alakult ki, nagyrészt a Dismembernek, és az első Entombed albumnak köszönhetően. A Left Hand Path földrengés-szerű hatására, a Sunlight stúdióban ipari mennyiségben kezdtek el készülni az albumok, mindenki állat módjára taposta a frissen beszerzett Boss Heavy Metal pedálját, és több-kevesebb sikerrel próbálták rekonstruálni az Entombed unikumnak számító morcos lehangolt soundját. Az Entombed számára sok választás nem volt: vagy megvárja, még elsodorják a saját maga által keltett hullámok, vagy valami teljesen újba kezd. Végül is arra jutottak, hogy a Sunlight stúdiótól és a hangzástól nem távolodnak el, de a klasszikus death metáltól teljesen. A Hollowman volt az első állomás, a Wolverine Blues pedig az első nagylemez, ahol egyértelmű teret kaptak a rockosabb dolgok, de a mértékadó hiteles források egyértelműen a To Ride-ot tartják a death'n'roll stílus alapkövének.
A hangzás tehát maradt a régi földrengésen alapuló zajfüggöny, és megmaradt LG Petrov embertelen bömbölése is, de a rockos dallamokkal, és a punkos vadulásokkal teli dalok már nagyon messze vannak a standard skandináv death metáltól. Az old school halálmetálosok utálják is ezt a lemezt, mert az ő szemükben az Entombed itt adta el magát, pedig ez a lemez sokkal inkább volt az innováció és az ördög diadala. A dalok csak ritkán lépik át a három percet, csak jönnek és elsöpörnek mindent. Rövidek, tömörek, dallamosak, kemények, a riffek leszárítják a fület, klasszikus az első hangtól az utolsóig, legkönnyebben befogadható talán a Like This With The Devil:
A gyorsabb daloknál egyértelműen a Motörhead ugrik be, már csak a fülbe bele ragadó gitárszólók miatt is, de rengeteg a Black Sabbath utalás, és a morcos stoneres riffek között, hol egy blues-os dal tűnik fel, hol egy KISS-es pilinckázás. Gyakorlatilag mindent, ami hatással volt rájuk, beleépítették a zenébe, méghozzá úgy, hogy a végeredmény nem valami zagyvaság lett, hanem 14 karakteres hibátlan dal. 14 death'n'roll klasszikus, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az Entombed azon kevés zenekarok egyike, amelyik két stílusban is tudott klasszikust alkotni. Persze sokan a Left Hand Path és a To Ride között semmi különbséget nem hallanak (mindkettő idegesítő zaj) pedig a különbséget zongorázni lehet. Apropó zongora: a lemezről egyedül a címadó DCLXVI lóg ki, amiben csak egy zongora van, amit Petrov szólaltat meg. A rutinos keresztrejtvényesek egyből kiszúrhatják, hogy a DCLXVI nem más, mint a 666 római számokkal. Igen, ezek is ilyenek. Bár a zenekar tagjai sokszor hangoztatták, hogy az ördögös utalások és dalszövegek igazából csak poénok, de aki már végighallgatott egy Entombed lemezt az nyilván le tudja vonni a megfelelő tanulságot, hogy a pokol sok helyen lehet, de leginkább valahol a Sunlight stúdió környékén.
A DCLXVI nálam komoly ismeretterjesztő anyagként is funkcionált, ugyanis a lemezhez volt egy Family Favourites névre hallgató bónusz cd, rajta négy feldolgozás: MC5-Kick out the Jams, King Crimson-21st Century Schizoid Man, Venom-Bursting Out, Black Sabbath-Under the Sun. A Sabbathot természetesen ismertem, de igazán itt értettem meg, hogy miről szól, ahogy a két gitár elkezdte tolni a végét, az valami állat! A King Crimsonról, és a MC5-ról viszont semmit nem hallottam előtte, és teljesen ledöbbentett újszerűségük, mindent elsöprő erejük, és hogy ezek már akkor is majd 30 éves dalok voltak. Szóval egy csomó zene iránt az Entombed miatt kezdtem el érdeklődni. Érdekes ez, ahogy a rock elkapja az embert, először hallgat egy kis Black Sabbathot, aztán egy kis MC5-ot, aztán egyszer csak részegen fekszik az árokparton. Egyébként néhány évvel később kiadták egy dupla feldolgozás albumot Sons of Satan Praise the Lord címen, hadd ne mondjam mekkora alap az is.
Sajnos ez az utolsó lemez, amin hallani lehet a fő dalszerző Nicke Andersson impozáns kalapálását, mivel a To Ride után átment a Hellacoptersbe, azóta nincs igazán jó tombi lemez. Visszatérve még a hangzásra, az ezerszer elkoptatott "mocskos, ordenáré, zajos, koszos" akármitől jobb definíció nem nagyon van rá, a lemezt záró Wreckage olyan mintha tényleg egy garázsban vették volna fel: gerjed, csörög meg csattog, mindjárt szétesik, mégis oly kedves a fülnek. Káosz!
"I'm a wreck - and we're all dead
We're all wrecked up
I'll be rockin' and rollin' in hell instead!"
Utolsó kommentek