Death by Stereo
Death Is My Only Friend
2009
Serjical Strike
A Death by Stereo azon kevés zenekar közé tartozik, akik eddig nem tudtak hibázni, minden egyes lemezük telitalálat, dacolva a zenei áramlatokkal megbízható biztos pontként álltak mocskos értékvesztett rohanó világunkban, hüpp. Aztán 2009-re eljutottak oda, hogy eladták a lelküket az ördögnek, pontosabban a SOAD énekes Serj Tankiannak, és leszerződtek a Serjical Strike Recordshoz, hüpp. És ha ehhez még hozzávesszük, hogy a lemezen a pukipunk körökben elhíresült Jason Freese bábáskodott, akkor tényleg várni lehetett, hogy megbomlik az eddigi egyensúly, és lehet elkezdeni szipogni, hogy ezek is eladták magukat. Mondjuk engem soha nem érdekelt, hogy ki a lemeznek a producere, ez csak amolyan parasztvakítás, amit oda lehet dobni a népnek, hogy mekkora király csávó a producerünk, évekkel később meg lehet rá mutogatni, hogy elbaszta a lemezt. Meg a szaksajtónak is kell valami, amivel ki tudja tölteni a zenekarra szánt karaktermennyiséget, ha már a zenéről nem tudnak beszélni, akkor lehet mantrázni a producer-kiadó-stúdió szentháromságot. Hogy ki volt a lemez producere? Ki nem szarja le?
Térjünk a tárgyra: mint mindenki, az idei felhozatalból én is ezt az albumot vártam a legjobban, de már az előzetesen MySpace-re kipakolt daloktól sem voltam elájulva. A teljes lemez első blikkre óriási csalódás, másodikra is, de harmadjára már kezd leülepedni a dolog, még mindig ezt tartom az eddigi leggyengébb DBS anyagnak, de azért az idei lemezek közül néha úgy érzem (néha meg nem), hogy a Gallowst leszámítva üt mindent. A Death by Stereo nem változott semmit, ugyanaz az energikus, dallamos, metálos gitárokkal, és fasza szólókkal telepakolt zene, megtámogatva a szintér egyik legjobb énekesével, tehát ami volt eddig is.
Szerintem a DBS attól volt igazán jó, hogy megtalálták a tökéletes egyensúlyt a dallamok és a brutalitás között, hiszen ennek a fajta zenének ez a lényege, sőt mindenféle zenének az a lényege, amiben gitárral hadonásznak, hogy a kemény részek még keményebbek, a dallamosak meg még dallamosabbak legyenek, ugyebár. A DBS úgy volt eddig kemény, hogy nem volt öncélú, és úgy volt dallamos, hogy nem volt nyálas, és úgy érzem, hogy mintha az ének terén a kelleténél jobban elmentek a dallamos irányba. Biztos a köcsög producer miatt.
Azzal kezdődik a lemez, amit a legjobban hiányolok róla az Opening Destruction első 15-20 másodperce maga a lehengerlő káosz, itt még komolyan felvetődik, hogy Efrem Schulz esetleg kiugrik a hangszóróból, és szanaszét rugdossa mindenkinek a seggét, majd a refrénre szépen leül a lendület, és jönnek a szépen megkomponált kórusok, minél dallamosabb annál jobb alapon. A zenével semmi probléma nincs, egyedül ez az erőltetett refrén-központúság árnyékolja be a dalokat. Nem az a baj, hogy dallamos, hanem hogy túl sok.
Énekesek ezrei káromkodnak öncélúan összevissza, minden meggyőződés nélkül, de mikor Efrem Schulz mondja, hogy fuck you, akkor ott fuck you van. Minden szónak súlya van, Efrem egyedi hiteles hang, és zseniális énekes, de eddig maximum 1-2 dal erejéig merészkedett a popularitás határai felé, az új lemezen viszont az első négy dalban rendesen elvesztette az arányokat, ez már túl sok a jóból. Bread For The Dead az első dal ahol helyére kerülnek a dolgok, ahol a dallamos ének végre nem üti a zenét, hanem szervesen kapcsolódik hozzá, a Wake The Dead és a Who Should Die? You Should Die is nagyon rendben van, szóval alapvetően nincs nagy baj, ha nem az előző kultikus lemezhez hasonlítjuk állandóan. Mert a négy évvel ezelőtti Death For Life egy hatalmas oszlopként emelkedik nem csak a DBS, de az egész stílus fölé, és valószínűleg minden DBS lemeznek számolnia kell vele, hogy a nagy előd árnyéka eltakarja előlük a fényt. Ettől függetlenül a Death Is My Only Friend nem egy rossz lemez, második fele kifejezetten kellemes hallgatnivaló, de azért izé.
A lemezhez már két klip is készült, meglepő ez egy ilyen szintű zenekarnál, remélhetőleg ők itt meg is álnak és nem utánozzák a lemezkiadójuk főnökét, akinek a szólólemezén már nincs olyan dal amihez ne készült volna filmecske. Az eddigi DBS videókhoz hasonlóan ezeket sem lehet egynél többet végignézni, viszont az I Sing For You végén van egy vicces flashmob mikor a DBS rajongók elkezdenek léggitározni egy plázában:
Utolsó kommentek