Ganon
As Above, So Below
2008
Acerbic Noise Development
A Ganon is azon zenekarok táborát gazdagítja, akik túl sok egyéniséggel ugyan nem rendelkeznek, jelentős mennyiségű súllyal viszont annál inkább. A szokásos post-metálos csapásirány: a Neurosis, és az Isis által szélesre taposott ösvények, morcos sludge-os hangzás, bömbölő énekes, lebegős és zúzós részek egymásra utaltsága, markáns gitártémák, és természetesen a post-metálos dress code-nak megfelelően a zenekarban többen is szakállal hordják a szemüveget (biztos nagy tudósai a léleknek). Minden vonatkozásában egy újabb átlagos post-metál horda, mondhatni egy újabb csepp a post-metál zavaros tengerében, viszont minden kiszámíthatóságuk ellenére az As Above, So Below egy ellenállhatatlan muzikális méregpohár: öl, butít, nyomorba dönt.
Öt dal, hét és tíz perc között, nagyjából ennyi a michigani Ganon második lemeze, nincs túlbonyolítva a dolog. Nem tudom, hogy zenét lehet-e spoilerezni, élményrontó vajon, ha azt mondom, hogy az első 3 szám vetekszik az Isis legjobb pillanataival? Nyugodtan ide lehet cibálni véres kardként a Panopticont, mert több helyen ugyanolyan hidegrázós a történet. Gondosan felépített dalok, hosszan elnyújtott király riffek, egymásnak felelgető gitárok, egyszerűen fasza. Spoiler alert! Az Until First Light kezdése Godzillaként emelkedik ki a habokból, lassan és méltóságteljesen, megszemléli a körülötte cirkáló csatahajókat, majd a negyedik percnél szarrá tör mindent, ami él és mozog.
A Ganon zenéje nem a felületes hallgatónak készült, a dalok adott esetben akár több perces motoszkálás után indulnak csak be. Természetesen nem dögunalmas intrókkal húzzák az időt, hanem logikusan építik fel a dalokat, tüp-türüp, és bimm-bamm, ahogy azt kell. A pompás kompozíciók nélkülöznek mindenféle hagyományos hülyeséget, mint a verze, bridge, refrén vagy szóló, egyedül az biztos, hogy elkezdődnek, és majd egyszer befejeződnek valamikor. Mindennek megvan a helye és miértje: először a tengerzúgást kapcsolják be, utána meg az erősítőket. Az alapkoncepció általában az, hogy a vibrálásból egyszer csak kibontakozik egy riff, amit hosszú percekig csűrnek-csavarnak, de progresszív matekozás helyett, inkább egy képlékeny masszát tologatnak maguk előtt, ami folyamatosan változik, megállíthatatlanul folyik, és még talán ők sem tudják mi lesz belőle.
A zene fájdalmasan szép, és közel van a tökéleteshez, a hangzás koszos, kicsit talán erőtlen, de ehhez a zenéhez nagyjából ilyesmi illik. Egyedül talán az énekesbe lehetne beleverni a csúfot, mert ez az egysíkú monoton hőbörgés fárasztó egy idő után. Főleg a lemez vége felé zavaró, hogy a Neurosis által meghonosított bömbölésnek csak egy szűk spektrumán képes Kenneth McNabb mozogni. Az ének csak néhány sor elkántálásából áll, de mégis túlzottan rátelepedik a zenére, a gyengébb részek, (az At This Time eleje), instrumentálisan ütnének igazán.
Az első 3 nóta után egy kicsit olyan, mintha ellőtték volna a puskaport, de azért a vonósokkal meg szintivel megbolondított The Night Draws Near is rendesen beszippantja az embert, bár gondolom, itt a vonósok gépről mennek, de ez igazából mindegy is.
Utolsó kommentek