Wall Of Sleep
When Mountains Roar
2010
Nail
Ha rangsorolni kéne a 2009-es év legfontosabb zenei történéseit, akkor az első helyre mindenképpen az kerülne, hogy Holdampf Gábor elhagyta a Wall Of Sleep kötelékét. Letaglózó volt a hír, hogy a Füleki-Holdampf szerzőpáros útjai elválnak, hiszen az elmúlt 15 évben menetrendszerűen érkeztek 2-3 évente, előbb Mood, majd Wall of Sleep név alatt a világklasszis anyagok. Valahogy nem tudtam elképzelni a jól ismert zenei világot egy másik énekhanggal, hiszen a zene nemcsak összetartozott egy adott orgánummal, hanem a kettő kohéziója egy új szintre emelte az összhatást. Ritkán tapasztalható ilyen szintű együttállás az egyetemes zenetörténetben, és az egység megbomlása után erős kétségeim voltak felőle, hogy a doom metál McCartneyja mire megy Lennon nélkül.
Az egykori Mood-zenészek 2010-ben már három irányból közelítenek belassult muzsikájukkal a mit sem sejtő hallgató felé. A Stereochrist elvileg az én zeném lenne, de valahogy sosem jött be nálam. Talán túl karcos, túlságosan morcos, rengetegszer próbálkoztam vele, de egyszerűen nem találok benne kapaszkodót, talán még az első lemez valamennyire. A Holdampf Gábor által életre hívott Magma Rise már sokkal jobban tetszik. Benne van a klasszikus Mood-hangulat, az igazi belassult gyalu, de egyelőre inkább csak jó ötletek vannak, a For Those, és a Standby kivételével még kicsit kiforratlanok a dalok. A Wall Of Sleep viszont továbbra is azon kevés zenekar közé tartozik, aki nem tud hibázni, a When Mountains Roar egyszerűen állon csapja az embert! A center bekorcsolyázik a támadó harmadba, leteszi a pakkot a szélsőnek, aki egy lövőcsel után elküldi a védőjét, majd a kapus mamutja felett védhetetlenül a vas alá bombázza a korongot. Repül a kulacs!
Amennyire visszaemlékszek az eddigi WOS-anyagokra általában elsőre ütöttek, most viszont kellett egy kis idő a cuccnak mire működni kezdett, talán az új énekes miatt (Cselényi Csaba a Stardrive zenekarból) talán a könnyedebb témák miatt, talán nem, talán mindegy. A lényeg, hogy az első hangok után egyértelmű a helyzet: Füleki nagymester jellegzetes mesélős riffjeit ezer közül is felismerni, és a dalok 5-6 hallgatás után beleragadnak az agyba, hogy most néhány napig megint nem lesz kedvem mást hallgatni. Így indul a lemez, bugisan:
Ha a When Mountains Roart el kéne helyeznem a doom metál panteonjában, akkor az utolsó Mood lemez mellé tenném, mert az is kicsit könnyedebb, felszabadultabb, urambocsá' rockosabb hangvétel volt, mint elődjei - nem mintha a Stepping Stone valami habkönnyű sláger lett volna. Hiányoznak az igazi belassult témák, mint a Signs, vagy az I Sleep, talán csak a Hell Sells visszafogottabb egy kicsit, az összes többi dal tempósabb, lendületesebb. Természetesen eddig is voltak gyorsabb nótáik, de most az egész lemezre az a jellemző, hogy feljebb vették eggyel a sebességet. Persze azért még nem mentek át speed metálba, inkább csak arról van szó, hogy egy kicsit gyorsabb lett a lassú víz, ami a partot mossa.
Akinek az ének miatt nem jött be eddig a WOS, annak is érdemes kipróbálni az új anyagot, hiszen most egy sokkal vastagabb és magabiztosabb az énekhang hallható. Holdampf mester spirituálisan és énekdallamok terén zseni volt, de a hangja sajnos nem valami acélos. Ugyan Cselényi Csaba sem egy kimondott John Bush, de azért egész jól megbirkózott a feladattal, és az ének bizony több helyen is erősen marcangol. Egyedül a Bitter Smile énekdallamai nem tetszenek, amit akárhányszor meghallok, olyan mintha valami feldolgozás lenne, másba nem is lehet belekötni.
Minőségben nincs semmi újdonság, mindegyik dal atom, Füleki mester gitáron tartott erődemonstrációja elsöpör mindent, és mindenkit. Kezdetben a Hungry Spirits volt a kedvencem, de most a zeneileg némileg hasonló Into the Light-Raven Avenue duó a favorit. De teljesen felesleges bármelyiket is kiemelni, mert hiba itt nem nagyon van. Iszonyatos monstrumok gördülnek egymás után, időnként felbukkannak Mood-os momentumok, mint például a Hell Sells, néha belibben egy Hammond, az Army of The Dead-et lezáró szólóorgia pedig egyszerűen állat. Súly. Aki kihagyja, baszhatja!
Utolsó kommentek