Been Obscene
The Magic Table Dance
2010
Elektrohasch Records
Az adott naptári évet összegző listáknak azért sincs sok értelme, mert a dömpingben úgyis elbújik valami vérengző fenevad, ami több hónapos, vagy akár egy éves rejtőzködés után, a legváratlanabb pillanatban ugrik elő, és kettéharapja az ember torkát. Itt van például a Salzburgi Been Obscene debütáló lemeze, aminek kellett egy év, mire átverekedte magát a rendszeren, és most már nemcsak a derék osztrák nyugdíjasokat rémisztik halálra, a szégyentelenül obszcén, szabados, fűszagú zenéjükkel. Bizony, a tavalyi keltezésű lemezek közül, csak a Cathedral duplájával lehet egy napon említeni ezt az igazán pazar remekművet.
Remélhetőleg azon már senki sem lepődik meg, hogy az Elektrohasch Records kiadványai nem a konzervatív keresztény értékrendszer hirdetőoszlopai, de a kenderillatot, még a Hypnos 69 sem tudta ilyen szinten zenébe manifesztálni. Persze a zenének nem lehet fokmérője, hogy milyen narkotikumok hatása alatt készült, de a Magic Table Dance-ben olyan szinten koncentrálódnak a kannabisz-származékok, hogy az már csípi az ember szemét. A zene maximális élvezetéhez természetesen nem szükségeltetik semmiféle segédeszköz, csak megfelelő fül és hozzáállás kérdése az egész. Ugyanakkor viccesnek tartom, hogy növényevőként általában idegesítettek az elszállós füves zenék, káros szenvedélyektől mentesen meg egyenesen imádom őket. Nem kell sáfárkodni a dicsérettel, az osztrák fiatalok bemutatkozás gyanánt egy igazi desert rock klasszikust csaptak le asztalra. Elszállós témák, Kyuss, QOTSA, sivatag, avantgárd repülések, pszichedélia orrba-szájba, ősrock, és olyan riffek, meg akkora dalok, hogy lerepül az ember feje. Ezek bazmeg bekeveredtek az erdőbe, és az istennek sem tudnak kijönni onnét.
Nincs szükség érési időszakra, már a címadó nyitótétel első hallásra üt, és a Uniform alatt is olyan elborult témázgatás zajlik, hogy egyszerűen nem lehet nem szeretni. Thomas Nachtigal szenvtelen orgánuma sokszor egy életunt hippi lelkesedésével vetekszik, mégsem lehet egysíkúnak nevezni, mert az ilyesmi zenéhez nagyjából ez illik, és hihetetlen érzés van benne. A hangzás tökéletes, a két gitár többször is nézeteltérésbe keveredik egymással, főleg a három instrumentális nótában szabadul el a jó értelemben vett pokol. Iszonyatosan össze van rakva a lemez, és hihetetlen súly van benne. A Freakin' Rabbit elvetemültsége ugyanúgy pusztít, mint az Impressions kimért, decens, magabiztos megjelenése, vagy a Ring Ring kábult infantilizmusa. Mindegyik dal egy külön hangulat, egy eddig sohasem látott, de mégis ismerős szín. Nyolc tételben benne van minden érzés, hangulat, képzelgés, gondolat, ami hangszerekkel előállítható. A logójuk sem gyenge.
A dalok nagyrészt már-már progresszivitásba torkollnak, illetve post-rockos abszurd sulykolásba, és a spontán jam jelleg helyett, sokkal jellemzőbb a tudatosság, a gondos kivitelezés, a precíz komponálás. Mindennek megvan a helye, és az ideje, az meg tényleg hihetetlen, amit ezek a Demons 14 perce alatt összezenélnek. A Magic Table Dance egy mérnöki pontossággal megtervezett gyilkológép, 45 perc alatt végez mindenkivel. 2010 legjobb albuma.
Utolsó kommentek