Castle
Blacklands
2012
Ván Records
A Castle tavalyi debütálását igencsak megkedveltem, mondhatni rommá hallgattam, de itt a blogban nem emlékeztem meg róla, mert a zenei élmény mellett mentálisan még be is fostam tőle, és van az, amivel már nem viccel az ember. Van az úgy, hogy az ezerszer elkoptatott jelzők, úgy mint "félelmetes", "rettenetes", "hátborzongató" egyszerre értelmet nyernek egy zene képében, és ilyenkor már nem lehet a női ének hallatán ilyen baromságokkal előállni, hogy az asszonynak a konyhában a helye, meg hogy a basszusgitár helyett inkább mást kéne jó erősen megmarkolni. A Castle zenéje bizony kőkeményen paráztat, nézd csak meg a Descent of Man klipjét, aztán menj ki a sötétbe, ha mersz, és nem félsz tőle, hogy a gonosz banya felültet a basszusgitárjára, és bedob a kemencébe.
Nem igazán értem, hogy mitől lesz divatos egy zene, vagy mitől lesz menő, azt sem értem, hogy most miért folyik mindenhonnan ez a dubstep hülyeség. Belehallgattam én ebbe Skillrexbe, de tényleg egy ótvar fingot nem ér az a zene, hiába nyalja mindenki a seggét. Szerintem most nem a dubstep a divat, hanem az ősrock. Jó értelemben vett trend, nem írnak róla naponta a hírportálok, mert a világon nem ismerik többen néhány ezer embernél, viszont minőségi tömegtermelésben jönnek a jobbnál-jobb lemezek. És itt most nem is a nagy egészről beszélek (a Black Sabbath válogatás is csak egy apró szelet), hanem az ősrocknak csak a csajos vonalára: az okkult, női énekkel ellátott, pokol tüzén érlelt, kecskevérben tocsogó, könyékig a 60'-as 70'-es években turkáló, lenyűgöző muzsikára. The Devil's Blood, Castle, Blood Ceremony, Royal Thunder, Jess and the Ancient Ones, Desert Wizards, Mars Red Sky, Sabbath Assembly, és ezek tényleg csak a legalapvetőbb nevek, amik néhány másodperc alatt beugrottak a krémből.
A jobb híján banyametálnak nevezett stílusnak a Castle az egyik vezérhajója. Klasszikus trió felállás: precíz, erőteljes dob, mélyből felbugyogó gitár, az énekesnő Elizabeth Blackwell pedig boszorkányos ügyességgel még basszusgitárt is próbálja kontroll alatt tartani. Ha szkanderoztatni kéne a két Castle lemezt, akkor úgy érzem, hogy egy nagy csatában az új nyerne, nincsenek ugyan rajta olyan félelmetes dalok, mint a Total Betrayal, vagy a Descent of Man, de sokkal több a dallam, és valahogy egységesebbnek tűnik.
Blackwell kisasszony mintha nem énekelne annyit, mint korábban (nem is nagyon tud, de nem ezért szeretjük), és inkább csak elszállt tárogatásokkal rémisztgeti a hallgatót. Sok sót ő sem enne meg a tehetségkutatónak álcázott lüke karaoke műsorokban, viszont a hangja tökéletes atmoszférát teremt a zenének. A legnagyobb király azért mégiscsak a gitáros Mat Davis, akinek szólókkal egybekötött gitár-visszacsatolásai órásit ütnek, azonnal ható pöpec témák kanyarognak a kezei között össze meg vissza.
A zakatoló Ever Hunter, vagy a fifikás Corpse Candles is milyen már! Néhol Davis is besegít az énekbe, amit nem biztos hogy kéne, mert ez a monoton metálos kántálás túl sokat nem tesz hozzá a világ fejlődéséhez. Érdekes megnézni például a Storm Below the Mountain milyen kettősségeket mutat, hiszen a remek témák mellett az ének egyszerűsége meglehetősen prosztó benyomást kelt. Ha már egy zenekarban senki nem tud igazán énekelni, akkor inkább a csaj vigye el a balhét, úgyis rá van kihegyezve az egész.
8 remek dal 35 percben, üresjáratok nélkül, olyan riffekkel, hogy ihaj! A rockzene ősi, misztikus, mindent letaglózó ereje. A klipek ugyan továbbra is egy kaptafára készülnek, de sose azt nézd!
Utolsó kommentek